Miért félünk nemet mondani a gyereknek?
Mindnyájan ismerjük azt a kínos jelenetet, amikor a pénztár előtti sorban egy gyerek szirénahangon visítani kezd, földhöz csapkodja magát és tombol, mert az anyukája vagy apukája nem akarja megvenni neki azt a kis akármit. Dühítő, igaz?
Még dühítőbb, ha mi vagyunk az a bizonyos szülő, aki most az egész bevásárlóközpont előtt leszerepel. Van, hogy még tanácsokat is kapunk a többi sorban állótól, hogy ugyan, vegye már meg neki, mert megőrülök, esetleg, hogy jól a fenekére kellene verni a büdös kölyöknek.
Határt kellene húzni, de hogyan?
Hasonló jelenet játszódik le otthon a vacsoránál, mert a kis kedvenc utálja a husit répával. Aztán fürdetés előtt, mert még babázna. Aztán a jó éjt puszinál, mert még egyszer meghallgatná az esti mesét a táltos lóról. Tudjuk, hogy most határt kellene húzni, mégis elbizonytalanodunk. Meghalljuk a saját hangunkat, ahogy magyarázkodunk, alkudozunk, puhítjuk a nemet, vagy még rosszabb, visszavonjuk. A nem helyett lesz belőle „jó, de csak most”, „rendben, de legközelebb másképp” vagy „na jó, csak ne sírj”.
Mondjuk, mert bűntudatunk van. Pedig a nemet mondás nem a szeretet hiánya. Mégis sokszor szorongással és félelemmel társul. Miért ilyen nehéz kimondani ezt az egyetlen szót?
A jó szülő belső képe
A legtöbb szülő fejében él egy belső kép arról, milyen a jó anya vagy apa. Türelmes. Megértő. Kedves. Nem okoz fájdalmat. Nem frusztrál. Nem mond olyat, amitől a gyerek sírni kezd. Ebben a belső forgatókönyvben a ’nem’ gyakran összekapcsolódik a ridegséggel, az elutasítással, a keménységgel. Mintha a határhúzás automatikusan ellentéte lenne a szeretetnek.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2026. évfolyama 4. számának 49. oldalán!)
Még nincs hozzászólás