"...micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el!"
A barátság nem üres szó. A két nagy magyar festő, Munkácsy Mihály és Paál László esetében valóban nem. 1862-ben, mikor Aradon megismerkedtek, Paál László tizenhat, Munkácsy tizennyolc éves volt. Hamar jó barátságba keveredtek, pedig nagyon különböztek egymástól.
Munkácsy visszahúzódó fiú volt, tele szorongással, kisebbségi érzéssel szegény és nehéz élete miatt. Miután árva lett, nagybátyja asztalosinasnak adta, de lebetegedett, mert borzalmas körülmények között kellett napi 12 órát dolgoznia. Lábadozása idején ismerkedett meg Szamossy Elek vándorfestővel, aki elvitte Aradra, majd apja és mestere lett egy személyben.
Paál László éppen az ellenkezője volt. Mivel az édesapja postamesterként dolgozott, ők jól éltek, a fiú tanulhatott, nyelveket beszélt, vidám és minden tekintetben kulturált fiatalember volt. Aradon Böhm Pál festőnél tanult.
Közös barátok révén találkoztak egymással. „A hosszú téli estéken, négytől hétig – írja Munkácsy az emlékirataiban – egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk; a három méteres kis szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el!”
Mindketten jóképűek voltak, Paál László különösen. Igazi bohém volt, ki mikor pénzhez jutott, két kézzel szórta azt. „Leírhatatlan szeretetreméltóság sugárzott arcáról, szemei szivet megnyerő barátságosan ragyogtak.”
Magyarországon akkoriban nem volt akadémia, a magyar festők külföldre mentek tanulni. Mindketten megfordultak Bécsben, de más-más festőiskola vonzotta őket. Munkácsynak hamar abba kellett hagynia a tanulást, mert elfogyott a pénze. Pártfogók segítettek neki, hogy jelentkezhessen a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol Paál László is meglátogatta. Ennek írásos nyoma is van. Munkácsy Lakodalmi hívogató című életképéről Paál László írt egy ismertetést az Aradi Lapok 1868/47. számába.
Munkácsy Düsseldorfba ment, ott festette meg először az Ásító inas, aztán a Siralomház című képét, amivel elnyerte a Párizsi Szalon egyik aranyérmét. Persze, barátját is maga után hívta, hisz vele tudta legjobban megbeszélni az élményeit. Paál László is beiratkozott az akadémiára, de nem nagyon látogatta az órákat, inkább társaságba járt...
A Siralomház sikere után Munkácsy híres ember lett, a társaságban is fölnéztek rá. Paál Lászlót egyszer elhívták egy karácsonyi vacsorára, ahová természetesen vitte a barátját is. A művészetbarát De Marches házaspár is részt vett az estélyen, az ülésrend szerint a feleség, Cécile Papier, Paál mellett foglalt helyet, aki a hölgyet rögtön bemutatta Munkácsynak.
A fiatalok között szinte azonnal fellobbant a szerelem. „Müller … kérdezte, hogy nem vagy-e szerelmes De Marches-néba, nagyon gyanakszik, én a legártatlanabb pofával iparkodtam meggyőzni az ellenkezőről, nem tudom, hogy mennyire sikerült” – írta később Paál.
Munkácsy Párizsban műtermet bérelt, de nem találta a helyét, attól félt, hogy többé nem tudja megismételni a Siralomház sikerét, amit pszichésen soha nem is tudott feldolgozni, depressziós lett. Ellátogatott a De Marches házaspárhoz, akiknél öngyilkossági szándékkal leugrott az emeletről, de nem lett különösebb baja.
Az idősebb báró néhány év múlva elhunyt, s ekkor Munkácsy végre feleségül vehette Cilikét. Miután 1874-ben megnősült, kicsit meglazult a Paál Lászlóval ápolt barátsága. Leveleiből kiderül, hogy felesége, Cilike, mindenkire féltékeny volt...
Nem hiába ostromolta levelekkel Paál Lászlót Munkácsy, barátja követte őt Párizsba is. Kapcsolatukról Paál így írt a nővérének: „Meggyőződtem ismét, hogy a barátság nem üres szó, valaki értem olyan áldozatot hozott, a mire mai nap csak igen ritkán vállalkoznak."
Paál László 1873-ban Barbizonban telepedett le, és a fontainebleau-i erdő festője lett. Teljesen elvarázsolta a környék, most ő hívta állandóan barátját, hogy látogassa meg. Többször együtt festettek, beszélgettek, kritizálták a másik munkáit. Neki köszönhetjük, hogy Munkácsy tájképfestő is lett, nem is akármilyen.
Munkácsy 1877-ben festette meg Paál László portréját. A festményen már nem egy világfi, hanem egy befelé forduló, érzékeny, pszichés és egyéb problémákkal küszködő ember képe bontakozik ki. Paál nagyon nehezen élt, éhezett.
„Olyan nyomasztó viszonyokban élek, a minőben még soha életemben." Munkácsy segítette, ahogy tudta, Cilike ellenére is. Ez volt Paál utolsó alkotói éve, nyáron elesett, és igen szerencsétlenül beverte a fejét. Még két évig szenvedett. Mindvégig hű barátja gondoskodott róla.
Halála Munkácsyt nagyon megviselte, mintha az egyik felét vesztette volna el. A búcsúztatóján kevesen voltak jelen, a francia barátok, néhány magyar, köztük Deák-Ébner Lajos, aki festményén megörökítette a temetést. Munkácsy elájult a szertartás közben.
Mindketten csodálatos életművet hoztak létre. Paál Lászlóé kicsi, kerek, zseniális, Munkácsyé pedig bámulatos és nagyszabású.
(köszönet Dr. Bakó Zsuzsanna művészettörténésznek a segítségéért)
Még nincs hozzászólás