Mi alapján választunk párt huszonévesen?
Szokták mondani, hogy a húszas évek a kísérletezés időszaka. Ilyenkor tapasztalatokat gyűjtünk, hogy megtudjuk, ki is illik hozzánk igazán, és ki egyáltalán nem. Zokogva meséljük a barátnőinknek, amikor szakítanak velünk, majd egy hét múlva már másvalakibe zúgunk bele fülig.
De vajon tisztában vagyunk azzal, hogy mit is keresünk a másikban? Egyáltalán gondolnunk kell-e arra, hogy olyan valakit válasszunk, akivel el tudunk képzelni egy közös jövőt?
Én úgy gondolom, hogy egy mai huszonéves olyan párt keres, akinek hasonló az érdeklődése, mint neki, és hogy együtt hasonló karriert tudjanak felépíteni. Azért is gondolom így, mert a húszas éveink karrierünk megalapozásának évei is, és nincs abban semmi rossz, ha a párunkkal egyazon célért küzdünk akár közösen.
Azt is gondolom, ahhoz, hogy önmagunkat is jobban megismerjük, és hogy rájöjjünk, kik is vagyunk valójában, és milyen társra vágyunk, nem árt, ha kicsit kísérletezünk. Nem kell azonnal férjet keresnünk magunknak.
Azt hiszem, hogy huszonévesen nem kell azon aggódnom, hogy abból a férfiból, akit épp szeretek, vajon jó férj válik-e majd, és hogy jó apja lesz-e a megszületendő gyerekeinknek. Nem kell, mert még nem tartok ott. Arról nem is beszélve, hogy a szociológusok szerint az y és z generáció tagjai, vagyis a mai huszonévesek gyerekkora és az úgynevezett fiatal felnőttkora kitolódik egészen 35 éves korukig.
Ez azt jelenti, hogy míg a nagymamáink a mi korunkban már férjnél voltak, és az első vagy már második gyereküket várták, addig mi még mindig csak keressük önmagunkat, újabb és újabb szakokat kezdve az egyetemeken, főiskolákon, vagy startup cégeket alapítva. De erről nem mi tehetünk, csupán változik a világ, és hatással van az életünkre.
Van egy barátnőm, Kinga, aki már két éve él távkapcsolatban Tomival. Kinga immár két éve arról panaszkodik nekem, hogy mindjárt harmincéves, és nem engedhet meg magának egy ilyen jövőképtelen viszonyt. Itt lenne az ideje az összeköltözésnek, ami pedig így lehetetlen. Most viszont nagyot fordult a kocka, mert Tomi azzal lepte meg, hogy felmondta a debreceni albérletét, hogy szívszerelméhez költözhessen Pestre.
Kinga erre kétségbeesetten mesélte nekem a telefonban, hogy halálra van rémülve, mert úgy érzi, még nem kész az összeköltözésre. Mi lesz, ha emiatt elvész a szerelmük varázsa, hiszen mindennap látniuk kell majd egymást.
Miközben Kingát hallgattam, azon gondolkodtam, hogy íme itt a bizonyíték arra, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat. Azért sem kell, hogy pontos elképzelésünk legyen arról, hogy kit miért választunk, és attól mit váruk el a jövőben, mert úgy tűnik, ezek az elképzeléseink egyik napról a másikra megváltozhatnak.
Így tehát nincs mit tennünk, mint megélni fiatal éveink minden egyes napját, és élvezni azt, és egyre több tapasztalatot szerezve, egyszer majd megtudjuk, mit is keresünk a másikban. Hiszen arra idő kell, hogy megtapasztaljuk és megismerjük, mire van szükségünk, hogy egyáltalán elvárásaink lehessenek a másikkal szemben. Erre pedig talán ráérünk majd harminc felett. Legalábbis, ebben reménykedünk.
Még nincs hozzászólás