Mesélő családi műteremmúzeum
„Közben eljárt az idő. Pedig hogy megszerettem az életet Párizsban. Talán maradhattam volna is. De megmozdult bennem valami. A honvágy. Fogalmam sem volt eddig erről a mélyen az ember öntudatában szunnyadó ellenállhatatlan vágyról, mely elveszi az ember étvágyát ételtől, szerelemtől, megrabolja álmát, bénítja munkakedvét, rágja életereit.
Aztán egy szép napon, mintha egy szempillantás alatt elállt volna a lélegzetem, megszűnt volna a szívverésem, úgy éreztem, meg kell halnom, ha haza nem térhetek.”
Az idézet a művész Éva nevű lánya által alapított, jelenleg pedig az ő fia, Csillag Péter irányítása alatt működő, a közönség előtt is nyitva álló gellérthegyi családi múzeumban olvasható, amely Molnár C. Pál festői és emberi hagyatékát mutatja be ott, ahol a művész ötven évig élt és alkotott.
„Ez a szövegrészlet a bizonysága, hogy nagyapám nemcsak egy kapcsolatról, de a világhírről is lemondott a hazatérés érdekében – mondja Csillag Péter. – Az idézet fölötti festményen látható párizsi szerelmének, a szépséges Barbarának ugyanis amerikai múzeumigazgató volt az apja.”
Az immár hatvanéves unoka, aki feleségével és hat gyermekéből a még ki nem repült hárommal együtt a műteremmúzeum alatti Ménesi úti lakásban él, ide született. Huszonhat éves volt, amikor Molnár C. Pál meghalt, így első kézből ismeri a művésszel kapcsolatos legendáriumok javát.
Tompapusztától Párizsig
A francia svájci nevelőnő és az uradalmi intéző elsőszülöttje, Molnár C. Pál egy Battonya melletti nagybirtokon látta meg a napvilágot 1894-ben. Aradra járt reáliskolába, mert a terv szerint ő lépett volna apja örökébe a földbirtokos szolgálatában.
„De ahogy elbeszélése szerint élete minden fontos mozzanatánál, ekkor is közbeszólt az őrangyala” – folytatja Csillag Péter a történetet. Nagyapja tizenkilenc évesen titokban benevezett egy diákrajzversenyre, ahol egy ifjúsági novellát kellett illusztrálni. Ő lett a győztes. „Munkácsyt is vándorfestők ismertették meg a művészettel, talán nagyapám is találkozott ilyenekkel Tompapusztán, vagy egyszerűen vele született tehetsége bontakozott ki addigra.”
A kalandvágyó ifjú a fővárosba utazott, jelentkezett a Szinyei Merse Pál igazgatta Mintarajziskolába. Felvették. Úgy tartotta fenn magát, hogy házitanítói munkát vállalt. Így szerzett gyakorlata révén tölthetett egy nyarat Szinyei Merse közelében. Míg fia a fronton volt, az idős Szinyeire hárult unokáinak a nyaraltatása, akik ráncba szedésében a nála beajánlott Molnár C. Pál is részt vett.
A fiatalember másik munkaadójánál, Miklós Ödön akkori államtitkárnál Molnár C. Pál már ott is lakott, mikor a család 1918-ban úgy döntött, nagyobb biztonságban lesznek, ha Svájcba költöznek. A házitanítót is magukkal vitték.
Molnár C. első kiállításai Genfben és Lausanne-ban voltak. Sikerült mentort találnia egy svájci asszony személyében, aki megbízta, hogy a Louvre-ban másolja le Tiziano Jupiter és Antiopé című képének egy részletét, amelyet a hölgy winterthuri háza lépcsőfordulójába szánt. A fizetség egyévi párizsi tartózkodást tett lehetővé a festő számára.
Istenélmény
Csillag Péter szerint nagyapját különleges istenélmény érte Svájcban, mikor a rá nagy hatást gyakorló, utolsó korszakában az Alpokat festő Ferdinand Hodlernek köszönhetően felment a hegyekbe remeteéletet élni. Amikor hetek múltán visszatért Genfbe, 1920-ban megvette élete első Bibliáját. A vallásos téma attól fogva jelent meg a műveiben, mégpedig jellegzetes módon: hús-vér emberekként ábrázolta a szenteket, akiknek nemegyszer imádott édesanyja arcát kölcsönözte.
„Nehéz róla nagyapaként beszélni – emlékszik rá unokája –, mert inkább barát volt: komámnak hívott bennünket a bátyámmal. Imádott játszani, örök gyerek maradt. Derűs ember volt, mindig jókedvű, és remek vicceket tudott.” Délelőttönként a műteremben dolgozott, ilyenkor is nyitva volt az ajtaja, de nem szerette, ha zavarták. Délután jöttek a vendégek.
Ha éppen nem volt nála senki, egy ruhaszárítóra kiakasztott egy világoskék sálat, jelként a környékbeli gyerekeknek, hogy jöhetnek játszani. „Könnyű volt ilyenkor képet szerezni tőle – meséli Csillag Péter –, mert elcserélte a munkáit bizonyos tárgyakra. Úgy gondolta, másnap majd fest másik képet, de a neki hozott érdekességeket csak most szerezheti meg.”
Muzsikáló műterem
Lánya, aki programszervező volt az IBUSZ-nál, édesapja műveinek méltó jövőt biztosított. A művész halála után három évvel, 1984-ben nyitotta meg az alkotások keletkezési helyén a múzeumot. Amikor ő is elment, Csillag Péter és felesége vette át a stafétát. Ma már művészettörténész Eszter lányuk is kiveszi részét a feladatokból.
A tárlaton nézelődő látogatót halk ragtime-zene hangolja a 20. század első harmadára. „Nagyanyám, becenevén Liza, bécsi származású énektanár volt, és gyerekként hallottam, amint beénekel a tanítványaival – idézi a múltat a múzeumigazgató. – A felcsendülő részletek pedig az apósom, dr. Brencsán János zongorajátékát megörökítő felvételek. Vasárnap délutánonként nála találkozott a nagy család, és ebéd után felejthetetlen hangulatú örökzöldeket játszott a '20-as, '30-as évekből.”
Még nincs hozzászólás