Mesekertek

2015. október 18. | Írta: Kocsis-M. Brigitta

Valahogy minden mindennel összefügg, és ahogy haladok előre az élet sűrűjében, úgy látom egyre tisztábban a szabályos mintázatot a véletlenek mögött. Mert az egyszerűen nem lehet véletlen, hogy hozzám sodor a sors egy olyan televíziós portréforgatást, ami tinédzserkorom egyik legfontosabb helyszínének megálmodójáról szól. Annak a kisjátszónak a tervezőjéről, ami látott nagyon szerelmesen, és összetört szívvel is.

Nem is messze, csak egy utcányira lakik attól a bizonyos Tulipános játszótértől Kő Boldizsár képzőművész, ahol télen-nyáron vártam gimnazista korom nagy szerelmét hat hosszú éven át, ücsörögve a hintán, vagy körbe-körbe sétálgatva a homokozó karimáján.

Mesebeli házikó a Cenkhegy utcában
Rögtön megismertem a házát: a kerítése ugyanolyan mesevilág-színű, életfa anyagú, mint a játszóterei, a kertben pedig színesre festett postaláda, fűbe dobott félkarú női torzó és kézzel faragott szélkolompok emlékeztetnek a házigazdára. Talpig fűrészporosan, szakadt pólóban fogadott minket, mintha csak ősrégi barátok lennénk, akik éppen betoppantak, mert erre jártak. Eldicsekedett az almahámozó gyalujával, és készített nekünk házi limonádét. Hirtelen egy nagy, mesébe illő családba csöppentünk.

„Úgy élünk itt mi, ahogy a mesekönyvekben szokták. Itt van ez a hatalmas kert, a régi, örökségként kapott ódon házzal, aminek az emeletén a sógoromék (Gálhidy Péter szobrászművész – a szerk.) laknak, a földszintjén pedig mi.

Dolgozni együtt szoktunk: a műhely és a kert bal fele lélektani értelemben az övék, a jobb a miénk, de hát ezt csak a Jóisten látja” –  mesélte a házigazda, miközben oda-oda lépett a kollégáihoz. A munka ugyanis nem állt meg: a művészbarátok közül volt, aki éppen disznópörzsölővel készítette elő a fát, más pedig mérleghintát festegetett tűzpirossal és királykékkel.

Játszótér beteg szívű embereknek
Akkoriban éppen a szívbetegeket kezelő Budapesti Szent Ferenc Kórház felkérésére készítettek egy játszóteret. A megrendelő célja az volt, hogy az intézményhez tartozó hatalmas és meredek kert alsó részét is kihasználják: ide ugyanis korábban nem nagyon sétáltak le a betegek.

Az elképzelés szerint egy játszótér a környékbeli gyerekeket becsábítaná az udvarra, a gyerekzsivaj pedig lecsalogatná a szívbetegeket a felső traktusból, miközben az életkedv, a vitalitás észrevétlenül megtöltené az ő beteg szívüket is.

Üldögélhetnének a nekik faragott beszélgetősarokban, hintázhatnának a felnőtt hintán vagy játszhatnának a világtojás játékkal, amelyben egy zárt pályán kell egy golyót mindenféle akadályokon végigvezetni, majd újra felhúzni a pálya elejére.

A történet szerint ez a bizonyos golyó egy anyamadár tojása, ami újra és újra végiggurulva a játékon az élet körforgását, az újjászületést szimbolizálja azok számára, akik pontosan tudják, milyen a halálfélelem.

És ha már történet, a kórház nevéből egyértelmű volt a játszótér témája: Assisi Szent Ferenc élete.

„Nemcsak Szent Ferenc életének állomásait akartam átültetni a játszótérbe, de a lelkiségét, a könnyedségét, a légiességét is. Olyan volt ő, mint a levegő: semmi anyagi dologra, még élelemre sem volt szüksége ahhoz, hogy boldog legyen” – mesélte Boldizsár, mutogatva az akkor még a kertben és a műhelyben szanaszét, félkész állapotban heverő szélforgókat, farkasokat, csodaszarvasokat.

A mesekertet – mert alkotójuk így hívja játszótereit – azóta birtokba vették a gyerekek és a szívbetegek.

„A modern, nyugati játszóterek tele vannak ügyes játékokkal, amiken nagyon jól lehet egyedül játszani, miközben a gyerek mozog, levezeti az energiáit, erősödik a fizikuma, fejlődik az egyensúlyérzéke. Nekem viszont egy kicsit más a filozófiám: én azt szeretném, ha a játék közösségi élmény lenne, és nem csak a testet, a lelket is megmozgatná.”

Tékozló fiú labirintusa a rehabon
Azóta újabb mesekert készül, most a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központ gyermekei részére. Olyan tíz–tizennyolc éves fiataloknak, akik már megjárták a poklot, és éppen a kábítószer-függőség ördögi köréből próbálnak kitörni. Nem véletlen a témaválasztás: a játékok a tékozló fiú bibliai történetét dolgozzák fel.

„A srácok csapatban, egy konduktor segítségével játszhatják végig a történetet, az atya házából indulva. Az erő tisztásán egy szabadtéri konditeremben edzhetnek, a szédület ligetén a körhinta mámorába eshetnek, közösen uzsonnázhatnak a disznók vályújánál, újraélhetik az elveszettség érzését a meditációs kalodába zárva, szembenézhetnek magukkal a kút vizében, de végül a sétálólabirintus ösvényén visszajutnak az atyai házhoz. Ez a tanulság: bárhol jársz, bármit teszel, az Atya mindig visszavár.”

Márpedig ezek a gyerekek éheznek a szeretetre, a megbocsátásra, hiszen legtöbbjük rossz családi körülmények közül, bántalmazó szülőktől került ide. Tragikus történet az övék, és ebben a szimbolikus mesetérben valós problémájukat élhetik újra. Mert a mese már ősidők óta eszköz arra, hogy kimondjuk a fájdalmainkat, elengedjük a félelmeinket, feldolgozzuk a lelki sebeinket, újrajátsszuk az életünket.

Azt az életet, amit hajlamosak vagyunk mi, felnőttek olyan véresen komolyan venni.

„Én úgy gondolom, hogy az élet tulajdonképpen játék. Nem szabad túl komolyan vennünk, mert akkor elkezdünk bácsisak lenni, és azt érezni, hogy hatalmas a felelősségünk. Pedig ez egy csúnya zsákutca, amivel besétálunk a bácsi-univerzumba. Ami persze nem baj, csak hiányzik belőle a játék szárnyalása, szabadsága.”

 (­­*)

Az a bizonyos „kisjátszó” azóta is ott áll a Sas-hegyen, és ha néhanapján arra visz az utam, azért mindig odapillantok. Valahol, egy sokkal kevésbé bácsi-univerzumban, mint ahol televíziós szerkesztőként, újságíróként, és újabban oktatási igazgatóként is tengetem napjaim, még most is ott hintázom, és várom az első nagy szerelmemet. Néha szinte látom is magam a mesekertben...

Címkék: játék, meseparkok, felnőtt játszóterek, gyógyító mesék, gyógyító játék, történetmesélés, mesélő játszóterek, drogrehabilitáció