Menni kéne... jönni kéne...
Halkan sétált el. Nem verte nagydobra, hogy nekivág a világnak. Feleség lett, Amerikába költözött, aki tíz évvel később visszatelepült Magyarországra. Édesanyja Amerikában él, de nincs olyan év, hogy ne látogatna haza. Most Mexikóból érkezett, bár jöhetett volna Guatemalából vagy Indiából is. Peremartoni Krisztina itthon színésznő volt. Most azt mondja magáról: zarándok.
Sokan emlékeznek a Vígszínház legendás Popfesztiváljára, amiben másodéves főiskolásként többedmagával énekelte, hogy: „Menni kéne, menni kéne…” Mintha előrevetítette volna a sorsát.
„Tudtam, hogy menni fogok - mondja. - A szüleim nagyon akarták, hogy világot lássak. Édesanyám egyetemi tanár volt. Mindennel felért, amikor tizenegy éves koromban felrakott egy Svájcba induló repülőre, hogy a Bodeni-tó melletti táborban németül tanuljak. A mi családunkban nem volt féltés, ami nagy ajándék.
Minden görcs akkor indul el, amikor jön a túlzott óvás. Beléd épül a szorongás. Anyám nem engedte, hogy beszűküljön az életem. Tizenegy éves koromtól minden nyarat külföldön töltöttem. Anyám arra is figyelt, hogy az egyik évben Nyugatra, a másikban szocialista országba utazzam. Svájc után Romániába küldött, majd Oroszországba. Tizenöt évesen már Oxfordban tanultam angolul.”
S hogyan fogadtak a hetvenes évek közepén egy ilyen világot látott lányt a Színművészeti Főiskolán? Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnöke és nagyra értékelte ezt a tudást. Négynyelvű helyzetgyakorlatokat csináltatott vele.
Ha például telefonos kisasszonyt játszott, akkor olaszul, oroszul, németül és angolul. Természetesen mindenkit a maga nemzeti karakterével. De a színinövendék akkoriban nyilván nem foglalkozhatott még azzal, hogy világpolgár lesz. Vagy mégis?
„Már Oxfordban megszólalt bennem egy belső hang, hogy te külföldön fogsz élni. Később Dzsaipurban, amikor túléltem egy majomtámadást, és egy templomban lihegtem, megint jött a hang: Indiában fogsz élni! Éltem is ott azóta. Tudom, hová megyek vissza.”
A Vígszínházban töltött öt év után Nyíregyházára szerződött, majd egy rövid pécsi kitérő után a Nemzetibe. 2000-ben aztán pakolt, és nyakába vette a világot. Mi volt az indítóok?
„A színművészetin nagyon nagy terhelés van az emberen. Befogják rendesen. De amikor bekerül egy társulatba, az már közel sem olyan aktív élet. Hirtelen légüres térben éreztem magam. Vártam, milyen darabba, milyen szerepre írnak ki a próbatáblán.
Ebből a fajta kiszolgáltatottságból egyre kevésbé kértem. Azt mondtam: ennél sokkal több, színesebb az élet, és bármennyire szeretem is, nem szólhat csak a színházról. Mindettől függetlenül a Vígszínházban is jól éreztem magam.”
Azt mondja, nagyon erősen élnek benne ennek az időszaknak az emlékei. Az, amikor az In memoriam Ö. I.-t éjjel tizenegytől játszották a nagyszínpadon. Ez nagyon új dolog volt akkor. Vagy a Pisti a vérzivatarban a Pesti Színházban.
Ott kapta meg Gobbi Hilda barátságát, akinek a jobbkeze lehetett a Bajor Gizi Színészmúzeum létrehozásában. Garas Dezsőt, akit a mai napig a mesterének tart, is ennek a darabnak köszönheti. Nyíregyházán az Ivanov Anna Petrovnáját szerette, a Nemzetiben a Cseresznyéskert Varjáját, dolgozott Victor Frunza román rendezővel, de Andrzej Wajdával is. Fejes Endrének több darabjában is játszott, az ő barátsága is formált rajta.
A színésznő ma Berkeleyben, a San Francisco melletti egyetemi városban él.
„Ha felsétálok Berkeleyben a város rózsakertjébe, a Golden Gate-ig ellátok, ami valósággal ragyog naplemente idején. Hét évig egy spirituális könyvesboltban dolgoztam, ahol esténként rendezvények és koncertek voltak, előadók, guruk jöttek workshopot tartani. Nagyon erős lüktetése van a helynek.
Megtudták, hogy Magyarországon színésznő voltam, s a visszajáró vendégek mindig azzal fogadtak, hogy: Amerikában vajon miért nem? Egy idősebb úr elküldte az itthoni szerepeimből összeállított anyagomat egy San Franciscó-i művészeti igazgatónak. Épp itthon voltam, amikor telefonon hívott az illető, hogy tátva maradt a szája, miután megnézte a demót, és arra kér, menjek el a meghallgatásra, mert az Énekek énekét fogja rendezni.
A castingon mindenki két percet kapott, mert annyian voltunk, a többiek sztoriztak, vidám jeleneteket hoztak, poént poénra nyomtak, én Csehov Ivanovjából vittem egy monológot, természetesen angolul. A következő héten nyolc színházból hívtak fel, és négy szerepajánlatot kaptam. Láttam, hogy ez is lehetne az utam, ha akarnám. De nem akartam. Megcsináltuk az Énekek énekét, és már mentem is vissza a pusztaságba, ahol teljesen szabadnak érezhetem magam.
Azt szolgálom, ami a szabadságomat szolgálja. Zarándok vagyok. A jóga a vallásom. A mindennapjaim része. Lelkileg is attól érzem erősnek magam. Segélyszervezeteknél dolgozom. Voltam már bébiszitter is, beálltam erdei favágók közé, ha hívnak, füvet nyírok, házra vigyázok, fordítok, széles a paletta.”
Az év nagy részét nem otthon tölti, különböző kontinensekre utazik. Kész patchwork az élete. Amikor megjegyzem, hogy zarándoknak lenni mégsem egy „állás”, azt válaszolja, ha beállsz valahová, lecövekelsz.
Ő a mozgást, a gyakori helyváltoztatást szereti, ami nem a kényelem irányába mutat, viszont izgalmas, érdekes. Sokszor fogalma sincs róla, hová vezet a legközelebbi útja. Ha van két szabad hete, már nézi is, hová menjen. Akkor a legboldogabb, amikor nyomtatja a következő repülőjegyet.
„Akárhová megyek, mindenütt otthon érzem magam. A barátaim már nevetnek rajtam. Elhagyott mexikói falvakban nézegetem a házakat, hogy öreg napjaimban majd ott szeretnék élni. Mindenhol ott látom magam. Indiában is, ahol a 2003-as cunami után azért segítettem a helybéli nőknek hidat építeni, hogy egy esetleges újabb katasztrófa elől menekülve gyorsabban elhagyhassák a falujukat.
Peruban, Guatemalában, Mexikóban minden évben hónapokat töltök. Az ott élő őslakosoknak azt tanítjuk, hogyan őrizhetik meg a kultúrájukat, megvesszük a kézműves termékeiket, elvisszük Amerikába, ott tízszeres áron eladjuk, a profitot pedig ők kapják.”
S hogy van-e olyan hely a Földön, ahol a legeslegjobban érzi magát? Több is van, válaszolja, aztán az indiánokról mesél, akik mindenütt befogadták és nagyon megszerette őket.
„Ezt az apró gyöngyökkel kirakott, fából faragott szarvast, amelynek olyan ereje van, mintha élne, most hoztam haza. Tőlük kaptam Mexikóban. Berkeley-ben nagyon színes a kis fészkem. Tele vagyok ilyen kultikus tárgyakkal. A perui indiánoktól rengeteg ékszert hoztam, mindegyiknek jelentése van.”
Visszatérve Presser Gábor és Adamis Anna Menni kéne, menni kéne című dalára, mikor érzi azt, hogy jönni kéne, jönni kéne? – kérdezem.
„Eleinte tavasszal és karácsonykor jártam haza egy-egy hónapra, az utóbbi két-három évben már több időt töltök itthon. Lelki szükséglet. Édesapám Zircen él, erős szálak kötnek hozzá. Kultúrával, színházzal is csak itthon tudok feltöltődni.
De van egy idevágó történetem. Alaszkában egyszer eltévedtem az erdőben. Hirtelen felfedeztem egy rózsaszín patakot. Tele volt lazaccal. Húztak hazafelé. Ez a kép, ahogy minden erejükkel nyomultak előre, hogy visszajussanak a forráshoz, olyan erős hatással volt rám, hogy elsírtam magam. Úristen, mondtam, én lazac vagyok. Eljutok az óceánhoz, és visszafordulok.”
Még nincs hozzászólás