Megmutatni, mennyit érek
Mikor kezdődik a nagybetűs élet? Ha nagykorú lesz valaki, vagy ha befejezi az egyetemet; esetleg akkor, amikor elköltözik otthonról? Mindenki másképp gondolja. Nemes Anna festőművész tavaly végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. De sok minden más is érdekli. Igazi útkereső.
A képzősök többségével ellentétben rögtön érettségi után felvették az egyetemre, ahol hirtelen felnőttek között találta magát.
„Úgy éreztem akkor, hogy valami nagyot tudok létrehozni, végre megmutathatom, mennyit érek. A felnőtté válás nekem elsősorban ezt jelentette. Középiskolában ritkák voltak az ilyen pillanatok, az egyetem meg az első naptól az utolsóig erről szólt: minden nap számított, minden kép, minden ecsetvonás.”
Annának nem ez volt az első művészeti irány az életében. Zenei általánosba járt, ahol énekelt, furulyázott, zongorázott – mindenki azt gondolta, hogy zenész lesz. Azután ötödikes korában egy Háry János-előadás mindent megváltoztatott: beleszeretett a színpadba.
„A külvilág számára is elfogadható módon tudtak feloldódni a bennem lévő frusztrációk. Az egyik alsós tanító nénim javasolta, hogy ha ennyire vonz a színház, akkor menjek a Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatára. Először nagyon ijesztő volt a közeg: csupa erős egyéniség – egyszerűen sokkot kaptam, és teljesen magamba fordultam, elkezdtem firkálgatni padra, füzetbe. Fejből rajzolgattam mindenfélét, és egyre jobban belelendültem. A gimnázium vége felé már éreztem, hogy nem lesz belőlem színésznő, nem vagyok elég erős jelenség a Színművészetihez, nem fognak felvenni. Közben a zenélést abbahagytam, mert úgy éreztem, nem tudok ennél jobb lenni, és ez zavart. Már csak a képzőművészet érdekelt.”
Két évig színházi előadást csak a nézőtérről látott, de olyankor mindig érezte, hogy más energiák mozdulnak meg benne; felment például a vérnyomása. Harmadéves volt, mikor megkereste Vidovszky György rendező, aki egy női főszerepre keresett egy befelé forduló lányt. Két hónapig folyamatosan próbálta Zsuzsi szerepét a Cyber Cyrano című darabban, a Kolibri Pincében, alig volt benn az egyetemen. „Akkor egy kicsit meginogtam, de végig nagyon hiányzott a műterem, a festés.”
Művészetből megélni ugyan nagyon nehéz, de talán nem reménytelen. Anna színészként is keres valamennyi pénzt, és most például – életében először – gyerekkönyvet illusztrál.
„Azzal, hogy művész lettem, leginkább a biztonságot áldoztam fel. Nem tudom, mikor tudok elköltözni a nyolcadik kerületből, és megesik, hogy azt sem tudom, miből fogom kifizetni a számláimat. Néha félelmetes a felnőtt-lét. A tehetség önmagában nem jelent semmit, szerencsésnek is kell lenni, meg erőszakosnak, és ez utóbbi nekem például elég nehezen megy.”
Anna igazi útkereső. Tavaly elkezdett egy művészetterapeuta képzést a Pécsi Tudományegyetemen, de meg akar tanulni jelelni is, és közben elvégzett egy kiadványszerkesztői tanfolyamot, egyszerűen azért, mert érdekelte. Erről, persze, eszébe jut az embernek, hogy az újabb és újabb elkezdett tanulmányok a felelősség, a döntés elodázását is jelentik, menekülést a végleges felnőtté válás elől.
„Tényleg jó, hogy tanulok, mert ez azt jelenti, hogy még nem vagyok kész. Még nem zárultak be az ajtók, előttem van a döntés, hogy merre menjek tovább, de ez nem feltétlenül a felelősségvállalás elodázása. Élvezem, hogy vannak lehetőségek, hogy választhatok. És ez a legfontosabb dolog, a biztonságkeresésnél is fontosabb. De mindettől függetlenül, elsősorban festőnek tartom magam.”
Még nincs hozzászólás