Marcipán kincsei
Megható látni, hogy Marcipán milyen boldog, ha birtokolhat valamit. Merthogy egy lelenc kutya nem ismeri a tulajdonlás örömét, hisz az intézetben, ahol eddig élt, legfeljebb a bundáját birtokolhatta.
De mára már egész más a helyzet, van saját nyakörve és póráza például. Eddig az sem volt neki, mert a telepről nem vitték ki őket az utcára sétálni. És nem volt gumikacsája sem. De már van. És plüssmacija és labdája. Amikor ezeket átadtuk, majd kiugrott a bőréből, aztán annyi. Marcipán ugyanis nem tudott játszani, mivel a menhelyen nem volt játék, de ha volt, azzal ő akkor sem játszhatott, mivel Marcipán nem komondor, hanem egy kis izé.
Amikor megkapta az első plüsst, ötször körbeszáguldott a szobában, majd eltűnt. Néhány perc múlva visszatért nagy nyugalomban, és eldőlt. Így szokott csinálni, ha aludni tér. Kerestük a plüsst, hogy dobáljuk neki, de nem találtuk.
Néhány nap múlva megkapta a gumikacsát, ami még csipogott is, ha megnyomta az ember. Ugyanaz történt vele, mint a plüssel, néhány kör extázisban, majd csend, aztán Marcipán előjött a kacsa nélkül, és felborult.
Pár nap múlva labdát kapott, mert azt gondoltuk, nem kisgyerek ő, hogy egy gumikacsát nyomkodjon, hanem sportember, aki szaladgálni és focizni akar. Rettenetesen örült a labdának, körbefutott néhányszor az összes helyiségben, aztán eltűnt. Előjött, labda sehol, és szunya.
Teltek-múltak a hetek, és Marcipán nem kapott új ajándékot, mert úgy gondoltuk, ha játszani akar, majd előveszi, ami már megvan.
Aztán egy nap jött az ötlet, hogy kimosom az ágyneműt. Mentem is, hogy lehúzzam a huzatot, és ahogy felemeltem a legalsó párnát, hát ki mosolygott rám? Bizony, a plüss. Meg a gumikacsa. És a labda is előgurult, Marcipán nagy örömére.
Majd kipukkadt a boldogságtól, hogy megtaláltam a játékait, méghozzá a párnám alatt. Gondolom, feltételezte, hogy értem az üzenetet. Mármint hogy ezeket immár én kaptam tőle ajándékba, hálából. Amiért már neki is van saját gazdája, saját otthona, sok-sok kajája, és szeretve van.
De ezzel a történet nem ért véget. Legközelebb egy húszcentis műcsontot találtam a párnám alatt, amit nem tudom, honnan szerzett, talán az utcáról hozta fel. Mert bizony ő azokat a portékákat szereti a legjobban, amelyeket magának gyűjt be a séta nevű portyák során.
Hozott már haza virágos hajgumit, töltőceruzát, körömlakkot és egy élő sünt. A süni aprócska volt, és roppant szúrós, nem is értettem, hogy tudta a szájába venni. Komoly arccal elém tette, és leült.
Most nem száguldozott, mint a körömlakkal, most higgadt volt, méltóságteljes. Én pedig csak remélni mertem, hogy nem landol a süni is az ágyamban. Megköszöntem az ajándékot, hisz egyértelmű volt, hogy ez a szép adomány az enyém, aztán a szemeteslapáton levittük a kertbe.
Aznap este nehezen aludtam el, mert tele volt a szívem büszke örömmel és meghatottsággal. Marcipán tényleg ilyen bölcs és kedves és imádnivaló? Tényleg hozott nekem egy sünit? Hagyta, hogy megszurkálja a pofáját, de hazahurcolta, hogy én örüljek?
És ahogy ezen gondolkodtam, és forgolódtam, valami lágy és ragacsos dologba ütközött a kezem a párna alatt. Mi ez? Hát mi lett volna? Marcipán jutalom falatja az ebédről, egy darab bácskai májas.
Ajándék a fa alatt
Bizony, bármilyen hihetetlen, a kutyák is imádnak karácsonyi (és mindenféle) ajándékot kapni.
- Egyrészt izgalmas megszagolni, szájba venni és birtokolni.
- Másrészt imádják, amikor a gazdi örömteli hangon biztatja őket, hogy na, mit hozott a Mikulás? Bontsd ki!
- Harmadrészt imádják kibontani (ez néhány harapást és marcangolást jelent)
- Negyedrészt boldogok, amikor nem maradnak ki az ünnepből, és érzik, hogy ők is éppolyan fontosak, mint a család többi tagja
- Ötödrészt nem lényeges, hogy mi az ajándék, akár egy szaloncukor is lehet, vagy 10 deka párizsi díszcsomagolásban.
Angyalkutya
„Egy fiatal hölgy kiment a temetőbe, hogy meglátogassa, akiket szeret, és úrrá lett rajta a szomorúság. María José Sáez Orte magára maradt gyászával, ám ahogy felpillantott, egy meleg barna szempár nézett vissza rá. A bundás angyalka megérezte, hogy ennek az idegennek összetört a szíve, és ott termett, hogy segítsen.
Egyre csak adta a pacsikat, mintha a mancsával próbálta volna simogatni őt. A négylábú őrangyal kedvessége és barátságos, közvetlen viselkedése nagyon meghatotta a lányt. Nem tudta kiverni a fejéből távozása után sem, így nem sokkal később visszatért a temetőbe, hogy felkutassa vigasztalóját.
A gondnoktól megtudta, hogy a kutya valaha kóborként élt, majd a sírkertben lelt otthonra, ahol a dolgozók viselik gondját. Etetik, szeretgetik, van egy saját kuckója, ahol békésen szundíthat, és valahogy mindig megérzi, ha egy látogatónak szüksége van egy kis melegségre. Ilyenkor ott terem, és addig marad, amíg az illető lelkét átjárja a nyugalom – ha csak egy rövid időre is.”
Forrás: thedodo.com
Még nincs hozzászólás