Majd eljussak mindenkihez, akit szeretek
Emlékszem, kicsi koromban már november közepétől sóvárogva vártam a karácsonyt. Pedig elvált szülők gyermekeként nem is volt mindig könnyű az ünnep.
Úgy éltem meg az egészet, mintha két különböző családom is lenne, anya családja és apa családja. Volt ebben azért sok minden jó is.
Egészen nyolcéves koromig hittem abban, hogy az ajándékokat a Jézuska angyalai rejtik a fa alá, csak amikor rátaláltam anyám hálószobájában az ágy alá dugott játékaimra, akkor értettem meg, hogy azok a kis angyalkák nem mások, mint a szerető a szüleim.
Ettől fogva én is igyekeztem megajándékozni minden egyes családtagomat, és már teljesen másképp tekintettem a szeretet ünnepére. Átéltem az ajándékozás izgalmát és örömét.
Emlékszem, mennyi papírmasé kis karácsonyfát festegettem. Sőt, egyszer portrét rajzoltam nagyapámról, és bár nem sikerült túl fényesen, nagyapám mégis kiakasztotta a falra. A mai napig érzem a büszkeséget, ami akkor feszített.
Aztán lassan elfogyott alólam a kisgyerekkor. Ahogy teltek az évek, már abba is beleszólhattam, hogy melyik nap, mikor, hova szeretnék menni ebédre vagy vacsorára. Minden évben édesanyámnál volt a gyertygyújtás, és nagypapáéknál az ünnepi vacsora.
Ez így van a mai napig. Karácsony másnapján viszont édesapám családjánál ünnepelünk. Így együtt ők a családom, a legfontosabbak nekem.
Persze előfordult már az életemben, hogy nem ezt gondoltam. Hiszen, s ez azt hiszem, természetes, elérkezett az idő, amikor már komolynak mondható szerelembe estem. A barátom nyilvánvalóan azt szerette volna, ha gyertyagyújtáskor az ő családjánál vagyunk, majd másnap megyek anyukámékhoz.
Én pedig azt szerettem volna, ha ő tölti velem a szentestét anyukáméknál. Persze az ő anyukája vérig sértődött ettől az ötlettől, így sehogy sem jutottunk dűlőre. Ekkor kezdtem megérezni, hogy a felnőtté válás nem is olyan egyszerű dolog, milyen jó volt még kiskoromban, amikor nem kellett ilyesmiken gondolkodnom, egyszerűen, oda mentem, ahová vittek.
Nem volt könnyű, de végül nemet mondtam a barátomnak, és abban egyeztünk meg, hogy mindketten az anyukánkat választjuk, és külön-külön töltöttük a szentestét. Nem sokkal ezután szakítottunk. Ez a konfliktus megtörtént más fiúval is.
Ma már örülök, hogy mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy a családomnál legyen a gyertyagyújtás, mert a pasik jönnek-mennek, de az már örökre hagyomány marad, hogy szenteste anyukámnál ünnepelünk.
Persze ha egyszer majd megtalálom azt a férfit, akivel le akarom élni az életemet, aki igazi társam lesz, gyerekeim apukája, akkor egy újabb, teljesen más aspektusát fogom megismerni a szeretet ünnepének.
De addig is, így épphogy felnőttként, már rég nem gyerekként, most is várom, hogy eljussak karácsony ünnepén mindenkihez, akit szeretek, még akkor is, ha kicsit stresszes lesz, mert rohanni kell, nehogy lekéssem valahol a gyertyagyújtást.
De hát, így van ez jól, és megmondom őszintén, hiába a stressz, hiába a rohanás, még ma is ugyanúgy várom a krácsonyt, mint gyerekkoromban.
Még nincs hozzászólás