Mahó Andrea zseniális erővel formálta meg Ellen karakterét
A 'Szerelem, Ó' egy komoly érzelmi ütközőzóna. Te hogyan látod?
Az biztos, hogy a darab nem próbálja megszépíteni az emberi kapcsolatokat. Ez a történet nem arról szól, hogy a szerelem mindent megold, hanem arról, hogy mennyire törékenyek vagyunk benne. Engem mindig is éredekelt, amikor egy darab vállalja a kockázatot, és nem fél megmutatni a csúnyább, fájdalmasabb oldalakat sem. Itt nincs idealizálás, nincs hősies póz, csak emberek vannak, akik próbálnak kapaszkodni egymásba, miközben saját félelmeikkel küzdenek. Színészként ez rendkívül inspiráló, mert nem sablonokat kell játszani, hanem komoly és valódi érzelmi folyamatokat.
A karaktered sokszor kemény, sőt, egy ponton kegyetlennek is tűnik. Hogyan találtad meg benne magad?
Számomra az volt a legfontosabb, hogy ne kívülről ítéljem meg. Ha egy szereplőt elítélünk, azonnal elveszítjük, inkább azt kerestem, hogy mi mozgatja. A keménység sokszor védelem, a manipuláció félelemből fakad, a birtoklás mögött pedig ott van az elvesztéstől való rettegés. Ezeket az indítékokat sikerült megértenenem: a figura egy sérülékeny nő, aki minden eszközzel szeretni próbál, és azt akarja, hogy őt is szeressék. Ez számomra sokkal izgalmasabb, mint egy egyértelműen pozitív és nagyon kedves karakter.
Volt olyan pillanat a próbák során, amikor úgy érezted, hogy ez a szerep személyesen is megérint?
Igen, több is, egy ilyen darabnál nem lehet kívül maradni. Óhatatlanul előjönnek saját élmények, döntések, hibák. A próbafolyamat alatt voltak olyan jelenetek, amikor hirtelen nagyon ismerős érzések születtek meg bennem. Ezek nem konkrét helyzetek, hanem belső állapotok. Az a fajta bizonytalanság, kötődés, túlreagálás vagy éppen a félelemből kimondott mondatok…, ezek mindannyiunk életében jelen vannak valamilyen formában. Nem mindig kényelmes a szembesülés, mert az ember ilyenkor nemcsak a szerepet látja, hanem önmagát is. De éppen ettől lesz igaz. A színház számomra mindig egyfajta önismereti út is. Ha egy érzés számomra is ismerős, ha belül is megmozdít valamit, akkor tud valódi lenni a színpadon, és hiszem, hogy ha egy szerep engem megérint, akkor nagyobb eséllyel fogja a nézőt is.
A darabban a humor és a tragikum folyamatosan egymásba csúszik. Hogyan lehet ezt hitelesen működtetni?
Nagyon fegyelmezetten! A humort nem szabad ráerőltetni a jelenetre, ezt Böhm György, a rendező zseniálisan megoldotta. Ha a karakter számára valódi a tét, ha komolyan veszi a helyzetet, akkor a néző magától fog neveti, úgy, hogy közben nem engedhetjük el a fájdalmat. A próbák alatt rengeteget beszéltünk arról, hogy minden poén mögött ott kell maradnia az igazságnak. A humor itt nem díszítés, hanem védekezés, és amikor a nevetés után beáll egy csend, az sokszor erősebb, mint bármilyen drámai kitörés.
A közönség eddig sokszor más típusú szerepekben látott. Mit jelent számodra, hogy most egy teljesen más figurát formálhatsz meg?
Nagyon sokat, jó érzés kilépni abból a képből, amit eddig kialakítottak rólam. A mindig kedves, szép naiva. Nyilván ezeknek a szerepeknek nagyon sok mindet köszönhetek, hisz a bájos szerepeknek is megvan a maguk szépsége, de egy színésznek szüksége van másfajta kihívásokra is. Ez a szerep lehetőséget adott arra, hogy a keményebb, szenvedélyesebb, ellentmondásosabb oldalamat is megmutassam. Felszabadító érzés, amikor nem kell feltétlenül szerethetőnek lenni, hanem elég igaznak maradni. Szakmailag hatalmas ajándék ez, és nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek az előadásnak.
Mit gondolsz most, ebben az életszakaszban a szerelemről?
Azt gondolom, hogy a szerelem nem csak egy romantikus állapot, hanem döntések sorozata is. Nem mindig könnyű, nem mindig szép, de ha őszinte, akkor nagyon mély és érzéki tud lenni. A darabban láthatjuk, mennyire fontos különbséget tenni a vágy, a valódi kötődés és a romantikus szerelem között. Sokszor azt hisszük, hogy szeretünk, közben csak félünk egyedül lenni. Ez a történet ezt nagyon pontosan megmutatja, és talán segít abban hogy bátrabban nézzünk szembe a saját érzéseinkkel.
Még nincs hozzászólás