Magam akartam megmutatni, mire vagyok képes
Az arcát jól ismerjük. A mosolyát, nevetését, érdeklődő, nyitott tekintetét. Apró megjegyzéseiből sok mindent tudhatunk róla is, de persze csak egy határig. Dióssy Klári, a Ridikül állandó műsorvezetője most azonban nem kérdez. Mesél. Így is jó hallgatni.
- Hol kezdődik egy ismert ember magánszférája, különösen akkor, ha egy olyan műsort vezet, amelyben az ő megnyilvánulásai, személyisége, tapasztalatai, saját élete sem maradhat ki a beszélgetésekből?
Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, különösen egy olyan típusnak, aki őszintén vállalja saját magát. Nehéz megtartani az egyensúlyt, előidézni, hogy a beszélgetőtársak is megnyíljanak azáltal, hogy én is megosztok velük személyes élményeket.
Ezt a mai napig is tanulni kell, és tanulom is. De az interjúkban sem árt az egyensúlyozás, hiszen mennyi az, amennyit még megmutathatok kifelé, és mi az, ami már az én saját életem, a családunk élete, amit azért igyekszem óvni a felhajtástól? Ugyanakkor furcsa is, mert a különböző médiumoktól a mai napig ugyanazokat a kérdéseket kapom.
- De te rendre kedvesen és nyitottan válaszolsz. És újra és újra sebeket tépsz fel így – gondolom. Talán elég lenne azt mondani, hogy bizonyos témákról többé már nem nyilatkozol.
Lehet. Azért van már ilyen. De látod, ebbe bizony beleszól a személyiségtípus kérdése, az őszinteség és a nyitottság is. Én otthon is azt tapasztaltam, azt hoztam magammal gyerekkoromból, hogy egyikkel sem lehet veszíteni. A műsorokban is ezt élem meg.
A beszélgetőtársaim számára is fontos, hogy őszinte érdeklődéssel fordulok feléjük. Valaki egyszer azt mondta, azért szeret nálunk (a Ridikülben) lenni, mert olyankor nem azt érzi, hogy viselkedni kell, hogy meg kell felelni bizonyos elvárásoknak, hanem végre saját magát adhatja, önmaga lehet. Szerintem ez mindent elmond.
- Milyen is volt az a család, ahonnan útravalóul ilyen fontos csomagot kaptál?
Megértő, elfogadó pedagóguscsalád volt a miénk, amelyik azért szigorúan fogott. Fájó pontot például az okozott, hogy nyaranta, amíg más gyerekek szülei dolgoztak, addig bezzeg az enyéim otthon voltak, és állandó kontroll alatt tartottak.
Persze folyamatosan tágítottam a határokat, néha megesett, hogy egy egész délutánon nem tudták, merre járok! (nevet) Sokszor jut eszembe egyébként Máté fiam kapcsán, hogy én mennyire féltem őt, de ezt a szomorú előzménynek tudom be.
Minket a nővéremmel szigorúan fogtak, de túlféltést nem tapasztaltam. Persze az is igaz, hogy Máté körül minden más, mint ami 30 évvel ezelőtt egy kisvárosban – ahol mindenki ismert szinte mindenkit – körbevett egy gyereket.
Mi a Kőrös partjától száz méterre laktunk, Kunszentmártonban. Teljesen természetes volt például, hogy a meleg nyári napokon az ismerős fiúkkal feldobtuk a biciklikre a gumikajakunkat, lementünk a folyóhoz, eveztünk, úsztunk felügyelet nélkül. Aztán hazamentünk, kimostam a békalencsés fürdőruhámat, átöltöztem, és már rohantunk is tovább a moziba.
Így teltek a nyaraim, a nyaraink akkoriban. Békében, nyugalomban. Abból az időből hozom magammal a biciklizés imádatát is – ez például fontos kapocs volt a férjemhez is, ő is nagyon szeret kerékpározni, és nem véletlen, hogy Máté hároméves kora óta tud kétkerekűzni.
De visszatérve, a kisvárosi lét számunkra gyerekként komoly biztonságot jelentett. Bárki bármit tett, már ment is a telefon haza, pedig hol voltunk még a mobiltól!
Azt mondhatom, hogy drámai hatásoktól mentesen nőttem, nőttünk fel, normális körülmények között. Talán csak azért voltam lázadó, hamarabb is, mit egy kiskamasz, mert nagyon ki akartam törni abból az állapotból, hogy minket mindenki ismert a városban.
- Így különösen érdekes, hogy az ismertségtől való szabadulás vágyával végül a televíziózás mellett döntöttél…
Igen, de nem azért lettem tévés, hogy ismerjenek. Amikor én ezt a pályát kezdtem, még nagyon messze jártunk a celebléttől. Ma már tudok azzal mit kezdeni, ha felismernek, de én erre nem vágyom. Soha nem ez volt a célom.
A lázadás egyébként abban is megnyilvánult, hogy nagyon korán akartam önállósodni. Nyolcadikban odaálltam a szüleim elé – akiket ez azért megrengetett –, hogy vidékre akarok menni középiskolába, és kollégista akarok lenni. Nem ellenük szólt a választásom, hanem nagyon is önmagamért, meg akartam mutatni, tapasztalni, hogy mire megyek egyedül.
Szolnokra költöztem, egy 16 fős kollégiumi szoba lakója lettem, és végre már nem arról ismertek meg, hogy a Dióssyék gyereke voltam. Zsebpénzt kaptam, amit be kellett osztanom, magam feleltem magamért, tulajdonképpen egyik pillanatról a másikra lettem önálló. Ez volt az első igazi saját választásom, ami be is jött, jól működött.
Művészeti iskolába jártam, és közben folyamatosan mentem arrafelé, ami izgatott: Kazinczy szép kiejtés versenyek következtek, aztán ott sertepertéltem a szolnoki rádió stúdiójában, mindegy, mit kellett csinálni, ha kávét főzni, akkor azt, de én látni akartam, magamba szívni ezt a világot. Nem volt ez görcsös akarás, inkább egy iszonyúan kitartó menetelés. A szüleim is elfogadták, belenyugodtak, mert azt látták, hogy megtaláltam a helyemet.
- Akkor azért itt némileg már eldőlt a későbbi pályaív?
Leszámítva, hogy hatévesen már azt kiabáltam, hogy tévés akarok lenni… De a viccet félretéve, persze már alakult, valószínűleg ez alapozta meg, hogy Szegeden, a főiskola után elkezdtem a körzeti stúdióban dolgozni. Anyukám hívott fel, hogy olvasott egy hirdetést, riportereket kerestek az akkori MTV körzeti stúdiójába.
Jelentkeztem, emlékszem Horváth Ádám jött le minket felvételiztetni, sikerült. A főiskolai retorikatanárom, Mucsányi János, aki pedig már ott dolgozott, rögtön azt kérdezte tőlem, hogy miért nem szóltam neki, ha ilyen terveim voltak. Valószínűleg azért, amiért otthonról is eljöttem. Hogy megmutassam, nyilván főleg magamnak, hogy egyedül is képes vagyok elérni dolgokat.
Akkoriban még nem voltak kereskedelmi csatornák, így az is hatalmas újdonságnak számított, hogy összekapcsolták a körzeti stúdiókat a Szieszta című műsorban, ami az egyes csatornán ment élőben. Hát itt kezdődött.
Mi is kaptunk lehetőséget, hogy, ha kevés időben is, de kipróbálhassuk magunkat, és mindenféle műfajt megtanulhassunk, hogy majd egyszer, idővel, nagyon-nagyon sokára akár műsort is vezethessünk.
Persze volt olyan, hogy egy-egy értékelés után azt kívántam, csak nyíljon meg a linóleum alattam, hogy elsüllyedjek, de ezek a szakmai feddések inkább erősítettek abban, hogy igenis ott van a helyem. Soha nem bizonytalanítottak el. Kőbe vésett intelmek voltak, melyekre nyugodtan lehetett építeni.
- Ahogy mondani szokták, klasszikus alapokat kaptatok.
Igen, és ezért hálás is vagyok a sorsnak, hogy még éppen elcsíphettem azt az időszakot, amikor jutott idő, energia a kezdőkre, hogy megtanuljuk, mi az, amit televíziós újságírásnak hívnak.
Egyszer Mezőhegyesen dolgoztunk, közvetítőkocsi jött le, ami aztán továbbment egy másik műsorhoz. Feledy Péter is ott volt, végignézte, hogy dolgozom, és ő tette fel a kérdést, nem lenne-e kedvem Pesten folytatni. Egy mondatomra sem emlékszem tisztán, csak arra a fekete ruhámra, amelyben éppen voltam, és hogy utána azonnal rohantam telefonálni a szüleimnek.
Attól kezdve párhuzamos síneken futott az életem, ingáztam Szeged és Budapest között. Egy héten egyszer fogtam a húzós bőröndömet, a kora délután már a stúdióban ért, az este pedig a Benczúr utcai szálláson, ahol hajnalig készültem a másnapi élő műsorra.
Reggel bementem a tévébe, vezettem egy műsort valamelyik kollégámmal, aztán vissza Szegedre, és volt, hogy még ugyanaznap este híradót vezettem. Éveken keresztül. Nem volt irigylésre méltó, de rengeteget adott, amit lehetett, megtanultam, és gyakorlattá válhatott.
- De mégsem tudtál Szegedtől teljesen elszakadni?
Nem, nekem mindig az volt a megnyugtató, amikor az IC ablakából megláttam Szeged első tornyát. Szeged volt a városom, én az első pillanattól kezdve ott voltam otthon. Valószínűleg soha nem mentem volna el, ha a körzeti stúdiók tovább működnek. Akkor már nem volt kérdés, jöttem, és megpróbáltam integrálódni a fővárosba. Nem mondom, hogy szerettem Budapestet, de meg kellett tanulnom, és fel kellett fedeznem – sokszor térképpel a kezemben.
- És egy nagy ugrással következett a Ridikül. Beérett mindaz, amiért olyan kitartóan dolgoztál. A nézők, a vendégek sokszor megfogalmazzák azt, amit számukra ez a műsor jelent. De te megtetted-e már?
Hogy mit jelent nekem a Ridikül? Például olyan embereket hoz össze, akik addig soha nem találkoztak, majd a felvétel után telefonszámot cserélnek. Kialakul közöttük egy kapcsolat, és jó érzés, hogy én ennek részese lehettem.
Olyan sok emberrel kerülök közelebbi kapcsolatba, ha nem is leszünk barátok, de arra az egy órára, amíg együtt vagyunk, születik egy apró kis közösség, mely másoknak, a nézőknek is sokat adhat.
Számomra talán az egyik legemlékezetesebb műsor a tavalyi halottak napi adás volt. Érintett voltam, nem sokkal előtte veszítettem el édesanyámat, és hát az is igaz, hogy november környékén, minden évben a kislányom elvesztése is maróbb fájdalmat jelent.
De valahogy olyan szépen tudtunk a vendégekkel beszélgetni az emlékekről, olyan megható és megnyugtató volt a közeg, ami ott a stúdióban megteremtődött, hogy ma is megrendülök tőle, ha eszembe jut.
- Szeptembert írunk, újra indul a műsor, kezdődik a verkli, és a kisfiad is hamarosan iskolás lesz. Készültök-e rá?
Hát persze. Bár Máté évvesztes, de most az óvó nénik értékelésén, és nem szülői döntésen múlik, hogy az én kis izgő-mozgó, okos kisfiam jövő szeptemberben menjen-e iskolába vagy sem. Szóval izgatottan várjuk, és az apukájával már elkezdjük nézegetni a szóba jöhető iskolákat.
Azt szeretném, hogy olyan helyet találjunk, ahol boldog kisiskolás lehet belőle. Hogy legalább olyan kiegyensúlyozott gyerekkora legyen, mint amilyen nekem volt. Így lesz teljesen kerek a mi kis világunk. Ez a legfontosabb.
Még nincs hozzászólás