Libikóka, avagy fejlődés
Az egyetemi diploma ma már nem határozza meg egy életre a karrier vagy az érdeklődés irányát, s míg régebben lenézték azt, aki homlokegyenest más pályán folytatta, mint amin elkezdte, ma már ez a jelenség egészen megszokottá vált.
A ’80-as évek elején láttam egy nagyszerű francia vígjátékot, a Sógorok, sógornőket, amelyben az egyik főszereplő háromévenkét változtatott nemcsak munkahelyet, hanem foglalkozást is. Volt már tánctanár, de könyvelő is. Mégpedig nem kényszerből, hanem saját elhatározásából. Úgy gondolta, hogy így tudja leginkább fentartani az érdeklődését, és elkerülni a fásultságot.
Akkoriban ez a hozzáállás még meglehetősen ritka és különleges volt, bár angol ismerőseimnél feltűnt, hogy a munkahelyüknek semmi köze nincs az egyetemi végzettségükhöz. Mikor ezt szóvátettem, ki is jelentették: az egyetem arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, rendszerben gondolkozni, és kitartóan végigvinni egy témát, mégpedig úgy, hogy annak minden vetületét megvizsgálja.
Azóta nagyot fordult a világ, és már nemcsak az egyetemre készülők nem gondolják, hogy egy egész életre választanak hivatást, de több középkorú férfi és nő is képes váltani. Sokan, persze, kényszerűségből. Megszűnik az állásuk, és – akár a támogatás feltételeként – kénytelenek átképezni magukat. Szerencsére már az átképzés fogalmát is felváltotta az élethosszig tartó tanulás kifejezés, és számos egyetemen lehet andragógiát, vagyis a felnőttoktatás tudományát tanulni, ami szintén annak a jele, hogy egyre többen akarnak felnőttkorukban tanulni.
Gyakran az élet más területén bekövetkezett változás indítja arra az embert, hogy valami egészen új hivatást próbáljon ki. A kényszerű változás – például egy nem kívánt válás – megmutathatja, hogy másképp is lehet élni, nem csak úgy, ahogyan azt húszévesen elterveztük; nem dől össze a világ, sőt, új lehetőségek nyílhatnak meg előttünk.
Így történt ez a jól kereső, ámde rengeteget dolgozó Andrásnál is, aki elismert munkaerőként, egy multi vállalati szamárlétráján lépkedett felfelé, amikor válása után úgy határozott, hogy az eddig csak hobbiként űzött zenélésre ezentúl sokkal nagyobb hangsúlyt fektet. Továbbképezte magát, miközben gyerekeket tanított gitározni, több formációval kísérletezett, amelyekkel minden lehetőséget megragadott a bemutatkozásra: a legócskább kis klubokba is elment, és szívvel-lélekkel zenélt.
Ehhez, persze, ott kellett hagynia a jól fizető állását, és nagyott esett az életszínvonala is. Az újdonság varázsa, a más területen való megmérettetés viszont nagy energiákat adott neki, és új szakmai lehetőségek nyíltak meg előtte, még ha ezek nem is töltötték meg a zsebét. Anyagilag olyan mélyre került, hogy már a barátnőjét sem tudta egy forralt borra meghívni, ám az önbizalma megerősödött, a zenész szakmában éppúgy, mint az élet más területein is, hiszen sikerült egy egészen új életformára váltania.
Ekkor elhatározta, hogy korábbi HR-es szakmájából visszacsen valamennyit az életébe. Épp csak annyit, amennyi még nem teszi lélektelenné a munkát, de megélhetést ad, még ha a korábbinál jóval alacsonyabb szinten is.
Mondhatnánk azt is, hogy micsoda libikókán ül András: egyszer fent, egyszer lent; de ha egy kicsit messzebbről nézzük a történteket, és figyelembe vesszük azt is, ahogy a kezébe vette az élete irányítását, talán a fejlődés vagy az előrehaladás kifejezés pontosabban írná le az események menetét.
Még nincs hozzászólás