Lélekműtét
A pozitív testkép kicsit olyan, mintha a Szent Grált próbálnánk megtalálni: hallottunk róla, hogy létezik, de mintha senki sem látta volna még, különösen nem a környezetünk.
Az édesanyánk, aki nem rest figyelmeztetni a vasárnapi ebédnél, hogy óvatosan pakoljuk meg a tányérunkat; a barátnőnk, aki bármennyire is vágyik arra a virágos szűk ruhára, szerinte nem az ő testére való; a kolléganőnk, aki megtiltotta, hogy felemlegessük az életkorát és a szomszédasszony, aki szerint a botox a megoldás minden gondra.
Miután éveken át dolgoztam a saját Grálom elérésén, sikerült megtalálni az örömöt a testmozgásban, és szégyen nélkül izzadni az edzőteremben; sikerült hazai és nemzetközi közönség elé kiállva önbizalomról beszélni, és megmutatni a legrosszabb fotóimat is; sikerült megírnom életem első könyvét az ország legnagyobb kiadójának felkérésére, és sikerült nemet mondanom, amikor úgy éreztem, ennél többet érek.
Nem öntömjénezésből osztom meg veled ezeket, hanem azért, hogy felnyissam a szemed: amint megtalálod a belső békédet, és harmóniába kerülsz nem csak a lelkeddel, de a testeddel, új távlatok nyílnak meg, és csakis akkor állsz majd készen arra, hogy a legtöbbet kihozd magadból.
Mert akkor már nem azon aggódsz, vajon tetszel-e majd másoknak, hanem benned merül fel a kérdés: vajon ők majd tetszenek-e nekem?
Nálam tinédzserkorban indult önmagam marcangolása. Nem a pattanások vagy a súlyom volt a gondom, hanem a genetika, amit édesanyámtól örököltem: hirtelen és nagyon megnőttek a melleim.
Emlékszem, mennyire lesújtott, hogy rajtam nem úgy áll az a Kispál-póló, mint a barátnőmön, én nem tudok lázadóan fiúsan öltözni, hiszen a melleimet már akkor sem tudtam elrejteni. A fiúk bámultak, a lányok mosolyogtak, én pedig folyamatosan szégyenkeztem miattuk.
Ahogy húszas éveim elején azon a bizonyos délutánon is, amikor barátaim unszolására végre fürdőruhába, sőt, továbbmegyek, bikinibe bújtam, és nyilvánosan kinevetett és megalázó megjegyzéseket tett rám egy csapat fiú a mellettünk ülő asztalnál.
Ugyanezt a megvetést éreztem a bolti eladón is, amikor félve kérdeztem meg, vajon létezik-e a méretemben kevésbé „nagyis” melltartó. Akkorra már pár kilóval többet is nyomtam, így a testalkatom még egy okot adott arra, hogy utálattal nézzem a hurkákat és kerek formákat a tükörben.
Már ha egyáltalán hajlandó voltam belenézni abba a bizonyos tükörbe.
Joggal kérdezheted, mi változott, hiszen nem feküdtem kés alá, bár ha egyszer majd úgy döntök, abban sem látok kivetnivalót. A plasztikai műtét nem elítélendő, ám fontos, hogy mielőtt a szemmel látható dolgokat próbálnánk helyrehozni, átessünk egy lélekműtéten.
Mert bizony külsőségekben keresni a boldogságot és a problémánk megoldását délibáb csupán, erre kitűnő példa az a számtalan nő, aki a segítségemet kéri. Lefogyott, vagy épp ellenkezőleg, sikerült végre felszednie pár kilót, de még mindig az a bizonytalan, önmagát csúnyának látó nő maradt, külső átalakulás ide vagy oda.
Hiába a kisebb ruhaméret, még mindig takargatja magát a fényképezőgépek előtt. Hiába a nehezen leadott kilók utáni álomalak, továbbra sem jön az igazi, az a bizonyos Nagy Ő.
Hiába az új frizura, továbbra is félszeg, ha mások előtt kell beszélnie. Nem vonom kétségbe a külsőségek fontosságát, előnyös tulajdonságaink kiemelését akár egy szuper smink vagy „átalakító” fotózásnak hála, de a legfontosabb lépést nem hagyhatod ki: azt a bizonyos belső átalakulást.
…Mert a léleknek van szüksége műtétre
Fiatalkorunk óta arra nevelnek minket, hogy a boldogság és siker elérése nagyban függ kinézetünktől. Naponta cikkek százai születnek a témában, hogyan érhetjük el a hőn áhított bikinialakot, vagy hogyan „csalhatunk” egy jól megválasztott sminkkel, hogy letagadhassunk akár 10 évet is az életkorunkból.
Már a mesebeli királylány képe, a magas, vékony, arányos testalkatú, aranyló hajzuhataggal és óriási, igéző szempárral elkerülhetetlen kudarcra ítél minden nőt. Köztudottan manipulált képekkel van tele minden női magazin, mi mégis a címlaplányhoz hasonlítjuk magunkat vagy a színésznőhöz, aki pár héttel a szülés után büszkén mutatja meg makulátlan külsejét.
Akár plasztikai műtéten estél át, akár te magad formáltad a tested, egy dolog bizonyos, amikor a tükörbe nézel: újra szépnek szeretnéd látni magad, arra vágysz, hogy kisebb legyen a feneked a kedvenc farmerodban, vagy végre felvehess egy pántos felsőt lelkiismeret-furdalás és szivacsos melltartó nélkül.
Ám egy dolgot ne felejts el: UGYANAZ a nő vagy, mint 10 évvel vagy 10 kilóval ezelőtt. Az értékeid változatlanok, de mi is tesz akkor igazán magabiztossá?
A tudat, hogy egyedi vagy, épp azzal a kis görbülettel az orrodon és a visszerekkel együtt, s nem azok ellenére. Szánj időt magadra, ismerd meg és fedezd fel, mennyit érsz.
Több vagy, mint egy szám, és jóval több vagy, mint a mérlegen látható szám. Az irigység, a féltékenység vagy épp maga a boldogtalanság is legalább annyi figyelmet igényel, mint egy kisebb mell vagy egy nagyobb fenék.
Szánj időt arra, hogy egy „lélekműtét” segítségével feltárd, mi is zavar igazán, mit nem tudsz elfogadni magadban, és hidd el, nem a testedben keresendő a válasz, legalábbis a kiváltó ok semmiképp. Noha a szemnek láthatatlan munka a belsődön dolgozni, de az eredmény szemmel látható lesz.
Büszkén húzod majd ki magad akkor is, ha lekövéreznek, mert tudod, ez csak egy melléknév. Mosolyogva engeded magad elé a frusztrált utastársad, mert tudod, nem kell minden harcba belemenni, és amint kellő időt töltöttél önmagaddal, nem érzed majd rossz társaságnak az egyedüllétet, és bátran belenézel majd abba a tükörbe.
Mert szerethető az a nő, akit ott látsz a hibáival és tökéletlenségével együtt, s nem azok ellenére!
Még nincs hozzászólás