Légy az enyém!
Örökké az enyém leszel. Csodás szavak, ugye? Szerelmi mámor, harangzúgás, véget nem érő boldogság... A szerelmespárt várja a közös jövő. De mi az, hogy közös jövő? Hogy mostantól a halálunkig minden egyes percet együtt élünk meg, együtt szenvedünk át, vagy együtt ünnepelünk hétköznapokat, évfordulókat, gyógyulásokat?
Közös jövő… Az a bizonyos fenékig tejfel. Csakhogy a valóságban ez sokszor úgy szokott lenni, hogy egyikük erősebben akarja a másikat, mint a másikuk. Nem csak a szívét-lelkét, hanem szőröstül-bőröstül, mindenestül. Hogy már fojtogató az ölelése, rémisztő a suttogása, nyolc napon túl gyógyuló az érintése.
A kedvedért megteszem
Kezdetben, persze, olyan jó tudni, hogy lett valakink, akivel mostantól minden közös, még a jövő is. De aztán, ahogy telik-múlik az idő, sokszor görcsös ragaszkodásba, követelőzésbe fordul ez a szép érzés, és épp a lényeg vész el. A szerelmespár minden este odaül a tévé elé, és megnézi a híradót meg a filmet. Már hat éve, majdnem mindennap.
Eleinte nem néztek tévét, inkább egymásnak örültek, de az összeköltözés után a férfi bútoraival valahogy a szokásai is betelepedtek a nő lakásába. A nő utálta a tévét, a buta sorozatokat, mégis nézte, mert úgy érezte, ha nem tenné, megbántaná a férfit, és főleg a közös jövőt.
De egyre gyakrabban történt, hogy a férfi hirtelen a nő arcába nézett, és azt mondta: te nem is figyelsz a filmre! Számonkérte, hol jár, min gondolkodik. Ha kiderült, hogy a nő tényleg nem követte a filmbeli eseményeket, a férfi megsértődött. Aztán jött a folytatás. A kihallgatott telefonálások, a meglesett csetek, a faggatózás, követelőzés és az első pofon. Aztán a második…
Rendelkezem veled
A történet nem szól másról, mint a párkapcsolatokban, barátságokban oly gyakori birtoklási vágyról. Hamis értelmezése a szeretetnek azt hinni, hogy a másik csak akkor szeret viszont, csak akkor az ’enyém’, ha minden idejével, gondolatával, testével-lelkével rendelkezhetek.
A filozófus-pszichológus Erich Fromm Birtokolni vagy lenni című művében kifejti, hogy a modern társadalomban a birtoklás teljesen normális dolognak tűnik, sőt: úgy tűnik, a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás, és aki semmit sem birtokol, az nem is létezik.
Fromm példájában a mezei virágot említi: van, aki csak úgy tudja élvezni a szépségét és illatát, ha leszakítja és magával viszi, vagyis birtokolja, és van, aki meglátja, elmerül a szépségében, aztán ezzel az örömmel a szívében továbbmegy. Ez utóbbit nevezi Fromm a létezés tevékenységének, szemben a birtoklással.
Tényleg szeretsz?
A világunk úgy van berendezve, hogy minél többet akarjunk birtokolni. Anyagi javakat, aztán még több anyagi javat, titulusokat, hatalmat, kapcsolatokat, szeretetet. De lehet-e a szeretetet birtokolni? Fromm szerint a szeretet – mint dolog – nem létezik.
Csak szeretés van, a folyamat, az abból kiinduló tevékenység: vagyis törődés, figyelem, együttérzés, csupa odaadás. Ha tehát egy kapcsolatban azt vesszük észre magunkon, hogy kapni akarunk, birtokba venni, megszerezni, és rettegünk a már megszerzett dolgok elvesztésétől, akkor elgondolkozhatunk azon, valóban szeretetet érzünk-e a másik iránt, hiszen a szeretet lényege éppen a viszonzást nem váró adás.
Sakkban tartalak!
A birtoklásnak különböző mértéke lehet, attól függ, a birtokló mennyire eredményes a kialakult játszmában, megtalálta-e a másikat leginkább sakkban tartó eszközöket, ahogy erről Eric Berne svájci pszichiáter az Emberi játszmák című könyvében ír.
A birtokló leginkább a kontroll uralásához ragaszkodik, vagyis ahhoz, hogy ő hozza a szabályokat – és ő ellenőrizhesse, hogy a birtokolt fél betartja-e azokat. Ezt úgy éri el, hogy kipuhatolja, mivel tudja a másikat leginkább sakkban tartani, például megfélemlítő szavakkal vagy tettekkel, érzelmi zsarolással, vagy akár bűntudatkeltéssel.
Kilenckor ágyban a helyed!
Egy ismerősöm 27 évesen beleszeretett egy 48 éves orvosba. Tisztelte és csodálta a tudásáért, a bölcsességéért, és csodálatának napra nap hangot is adott. A férfi persze sütkérezett ebben a rajongásban, és ahogy összeköltöztek, akár egy császár, különféle szabályokat hozott, persze kérésnek álcázva.
Mivel korán kelt, elvárta, hogy a lány minden este kilenckor ágyban legyen, hogy meglegyen az esti szex, aztán együtt aludhassanak el. Elvárta, hogy hétvégén felmenjen vele a hegyre futni, hogy a vasárnap délutánokat a férfi mamájánál töltsék, és még sorolhatnám.
A lány egy darabig szépen engedelmeskedett, aztán egy nap, amikor a kedvenc filmjét adta a tévé, nem ment kilenckor lefeküdni, csak tizenegykor. Amikor aztán bebújt a férfi mellé az ágyba, az ököllel összeverte. A lány végigreszkette az éjszakát, aztán hajnalban, amikor a férfi munkába ment, hazaköltözött a szüleihez. Soha többé nem ment vissza az orvoshoz, de hónapokkal később azért megkérdezte tőle, miért verte meg. A férfi azt mondta: úgy éreztem, ha engedek, kifolysz az ujjaim közül, mint a víz.
Megosztott öröm
Erich Fromm szerint a birtoklásorientáltságú emberekben mindig ott a félelem a másik elvesztésétől, ott a szorongás, a rosszkedv, a féltékenység, tehát az ilyen kapcsolatok nyomasztóak, terhesek, tele vannak konfliktussal. És hiába is igyekeznénk, a bírvágy kielégíthetetlen, mivel a mögötte lévő ürességet, magányt, depressziót a vágy kielégítése nem szünteti meg.
„A létezés létmódjában semmi sincsen ezekből, mert ahhoz, hogy használjak vagy élvezzek valamit, nem kell birtokolnom, következésképpen nincs veszekedés, sőt az emberi boldogság egyik legmélyebb élménye jön így létre: a megosztott öröm” – írja.
A ’te az enyém, én a tiéd’ csodálatos állapota nem alapulhat önzésen, birtokláson, csakis odaadás lehet. Odaadom magamat, odaadod magadat.
Az vagy, amit adsz
„A létezés létmódját legjobban talán egy szimbólum világíthatja meg: A kék üveg azért tűnik kéknek, mivel minden más színt elnyel, csak a kéket veri vissza. Tehát azért hívunk egy üveget kéknek, mert éppen a kéket nem tartalmazza. Nem aszerint nevezzük meg, amit birtokol, hanem aszerint, amid odaad.”
Erich Fromm
„Amit az ember odaad, azt nem veszíti el; ellenkezőleg, azt veszíti el az ember, amihez ragaszkodik.”
(Máté evangéliuma)
Még nincs hozzászólás