Legendák és felfedezések
Elődeink nagy utazásait a kalandvágy, a kereskedelmi kényszer, a felfedezés izgalma, ismeretlen földek meghódítása, és az arany utáni hajsza elegyéből fakadó, ma már alig érthető hajtóerő vezette. A megismert világról és a felfedezés folyamatáról csodálatos feljegyzések szólnak.
Az első nagy utazók írásos emlékei, „úti naplói” irodalmi alkotások: Homérosz Íliásza és az Odüsszeia szemléletes és izgalmas bemutatása a görög korszak hajós élményeinek. A történetírás atyja, Hérodotosz a Krisztus előtti 5. század közepe táján valós és hosszú utazásokat tett Egyiptomban, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, s lejegyezte más kultúrák sajátosságait.
Említést tett még egy északon fekvő területről, ahol nagy mennyiségben található a bronzhoz szükséges ón, de hiteles forrást nem tudott idézni. A rejtélyes hely, a későbbi Britannia ebben a korban még ismeretlen földrésznek számított.
A megismerhető világ határa akkoriban, s még sokáig a Földközi-tenger nyugati csücske, a Gibraltári-szoros volt. Az óceán, amelyből az istenek születtek, szakrális szféra, s a római rétorok állandó kérdésére „szabad-e hajózni az óceánon?” egyértelmű a korabeli válasz:"még ha hajózható volna is az Oceanus, nem kell rajta hajózni".
A selyem bűvöletében
Róma a Kr. e. 1. században ismerte meg a selymet, amely a Nyugat számára egyet jelentett Kínával. Ennél többet nem is nagyon tudtak a távoli országról, s a római írók a legkülönösebb kijelentéseket tették a kínai népről és a selyemről.
Plinius kék szemű, vörös hajú, durva hangú emberekként festi le őket, Vergilius szerint pedig a selymet a fák leveleiről szedik össze fésűvel. A Római Birodalomban a luxus netovábbja volt selyemben járni. Mikor a patrícius családok beleszerettek a bíbor színébe, a selyem ára tovább emelkedett.
A bíborfesték előállításának titka évszázadokig biztosította a föníciai Türosz és Szidón virágzását. A festékanyagot két, csak a mediterrán partokon föllelhető csigafaj nedvéből nyerték, ez a váladék a napfény hatására sötétvörössé, kékké vagy lilává változott. Mivel a kívánt szín előállítása igen sok nehézséggel járt, a könnyű, bíborszínű selyem ára a színaranyéval volt azonos.
Sellők nyomában
Kolumbusz már az 1480-as évek közepétől támogatókat keresett tervéhez, hogy nyugat felé hajózva elérje a gazdag fűszertermő vidékeket. Nagy nehézségekbe került, hogy találjon három hajót, és megfelelő legénységet toborozzon. Nem csodálkozhatunk ezen, ha ismerjük a kor tengerészeinek rémtörténeteit a tengeri szörnyekről vagy arról, hogy dél felé haladva felforr a tenger.
Az akkori utazók gondolatvilágát átitatták a legendák, a nép száján terjedő hiedelmek, a hagyományok. Hittek a fantasztikus lények, óriások, szörnyek létezésében, s úgy gondolták, hogy ismeretlen földrészekre vezető kalandos útjaik során efféle teremtményekkel találkoznak majd.
Kolumbusz Kristóf az Antillák partjainál három sellőt vélt látni, amint kiemelkednek a habokból, de nem találta olyan szépnek őket, mint azt a hagyomány állította. 1494-ben, az Orinoco felfedezésekor megigézte őt a part menti területek szépsége, a buja erdők, a csodás környezet: azt hitte, a földi Paradicsom kapujához érkezett.
Bernal Díaz del Castillót, Cortés útitársát és krónikását Mexikó ragyogása a lovagregények mesevilágára emlékeztette. A még mindig rejtélyes Újvilág hatására megelevenedtek az antik és középkori legendák.
1540-ben egy felfedező, Francisco de Orellana amazonokat, harcos nőket vélt látni a hosszú hajú indiánokban, és róluk nevezte el Dél-Amerika legnagyobb folyóját, az Amazonast. Egyik útitársa így ír:
„Az amazonok hatalmas termetűek és fehér bőrűek. Hajúk dús és hosszú. Erősek, és mindig meztelenül járnak. Íjakkal és nyilakkal felfegyverkezve egyetlen amazon harciasabb, mint tíz indián.” Azt is mesélték, hogy gyermekeik hadifoglyoktól fogannak, és a fiúkat születésükkor megfojtják. A lányok jobb mellét leégetik, hogy ne akadályozza őket az íj megfeszítésében.
Az arany vonzásában
Mások az örök ifjúság forrásának felfedezésére indultak, vagy lázasan keresték El Doradót, az aranytól csillogó tavat, s a benne fürdő embert. Egy indián törzs minden évben aranyporral hintette be törzsfőnöke testét.
Ezután „El Dorado” (az „arany ember”) tutajra szállt, majd a napistennek szánt ajándékként aranytárgyakat és drágaköveket szórt a tó vizébe, végül maga is megfürdött benne. Az európaiak több expedíciót indítottak e legendás törzs keresésére, de minden erre irányuló kísérlet kudarcba fulladt, vagy katasztrófával végződött.
A konkvisztádorok az éhség, a szélsőséges éghajlat vagy indián támadások áldozatai lettek, és sohasem bukkantak rá a csodálatos országra. El Dorado keresése mégis előbbre vitte az Újvilág megismerését: Venezuelát is egy ilyen expedíció során fedezték fel.
Még nincs hozzászólás