Közös a bánat
Minden veszteség fájdalommal jár. A legnagyobb szenvedést azonban a szeretteink elvesztése okozza. A gyászmunka hosszú és gyötrelmekkel teli folyamat, amelyben nagy segítséget jelenthet a sorstársakból álló csoport.
A halál az élet része. Ennek vitathatatlanságára akkor döbbenünk rá, amikor elveszítünk valakit. Gyászunkban segítséget kaphatunk a családtagjainktól, barátainktól, ám egy idő után a környezetünkben élők már nem tudnak mit mondani: elfogynak, elfáradnak a szavak, és még ha akarnak, sem tudnak segíteni. A gyászoló néhány hét elteltével tehernek érzi már a fájdalma megosztását, ezért magára magad vele. Ilyenkor nyújthat segítséget egy sorstársakból álló csoport, ahol a tagok félszavakból is megértik egymást.
Tükröket tartva
A gyász feldolgozásának két kulcstényezője az érzések átélése és kifejezése, amire a csoportokban lehetősége van a gyászolónak. Amikor a csoportban valaki megnyilvánul, azzal egyúttal tükröt is tart a többiek elé. „Rájönnek, hogy a fájdalmuk egyetemes, rengeteg ember éli át ugyanazt világszerte, amit ők, és ez már önmagában is gyógyító hatású. Más perspektívából nézhetnek a saját érzéseikre, amelyek belülről rágják őket, s amelyeket sokszor elfogadhatatlannak tartanak. Felismerik, hogy az érzéseik, gondolataik, reakcióik nem abnormálisak, hanem a veszteségre adott válaszok” – mondja Singer Magdolna terapeuta, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke, aki tíz évig vezetett csoportokat a Magyar Hospice Házban. Ezeket a csoportokat önkéntesek irányítják, a részvétel pedig természetesen ingyenes. Ha a tagokat megkérdezzük, mit ad nekik a csoport, elsőként biztosan azt említik, hogy érzik, nincsenek egyedül a bajban.
„Van sírás és van nevetés is”
A közös munka körülbelül fél évig tart, a tagok kéthetenként találkoznak. A csoportokban nem csak beszélgetés folyik, a képzett vezető strukturális módszereket is alkalmazhat, vagyis különböző, a közös munkát segítő gyakorlatot, feladatot adhat a tagoknak. Például gyakori, hogy a gyászoló úgy érzi, valamit nem tudott elmondani a szerettének, s a befejezetlenség érzése gyötri: ilyenkor nagy segítség, ha elmondhatja a halottjának, mennyire szereti őt. Erre a pszichodráma eszközei kiválóan alkalmasak. A gyászolók egymásnak mutatnak példát azzal, ahogy megküzdenek a fájdalommal, egymást erősítik, és együtt nyerik vissza az életbe vetett hitüket is. Ez a cél, aminek az eléréséhez vezető út nem csak bánattal van kikövezve. „Sokan azt gondolják, hogy egy gyászcsoportban rémesen szomorú emberek ülnek, és attól félnek, hogy ha csatlakoznának, csak felerősödne a fájdalmuk. Ettől nem kell tartani. Felemelő találkozások ezek, ahol van sírás, és van nevetés is.”
Az igazi kapocs a szeretet
A gyászolók nagy része felépül az őt ért tragédiából, és úgynevezett poszttraumás fejlődésről számol be, vagyis a gyásszal valamiféle személyiségfejlődésen is keresztülmennek. Megváltozik az értékrendjük, kapcsolataik elmélyültebbé válnak, különbséget tudnak tenni lényeges és lényegtelen között, nem bosszankodnak apróságokon, és noha sérülékenyebbnek érzik magukat, megtapasztalják a saját erejüket is. Körülbelül 20 százalékuk azonban megkeseredik, nem tud túllépni a fájdalmán, aminek több oka lehet, például túl nagy trauma érte őket, mint amilyen egy tragikus baleset.
„A gyásznak van egy szakasza, amikor észreveszi a gyászoló, hogy már képes jól érezni magát. Ilyenkor hajlamos visszarángatni magát a korábbi állapotába, mert lelkiismeret-furdalása van, ráadásul a gyászra úgy tekint, mint az utolsó kapocsra, amely az elhunythoz fűzi. Nem ismeri fel, hogy ezzel éppen a szeretettől zárja el magát, ami az igazi kapocs lenne a szerettéhez – mondja szakértőnk, majd hozzáteszi: – A feldolgozás azt jelenti, hogy amikor eszembe jut a szeretett ember, a boldog percekre emlékszem, és nem a fájdalomra, amit a halála okozott.”
Vendégbabák
Külön csoportok működnek a magzatukat, újszülöttüket gyászolók számára, ahol a hozzájuk hasonló helyzetben lévő szülőkkel együtt dolgozhatják fel a tragédiájukat.
A „vendégbabákat” gyászoló szülőknek különösen nehéz dolguk van, mert a környezetük gyakran nem veszi komolyan a bánatukat, fájdalmukat, mondván: „majd jön a következő”, vagy „maradt még kettő”. Ezzel a gyászuk létjogosultságát vonják kétségbe, pusztán azért, mert egy rossz beidegződés miatt a társadalom sokkal kisebb tragédiának ítéli meg egy magzat vagy egy újszülött halálát, mint egy nagyobb gyerekét vagy egy felnőttét. Gyászfeldolgozó csoport vezetője elvileg bárki lehetne, hiszen ez önsegítő csoport, de sokkal eredményesebb a munka ott, ahol képzett személy vezeti a találkozókat. Szövődményes gyász esetén – például amikor beleragad a gyászoló a szerepébe – egyéni terápiára van szükség, amit csak szakember végezhet.
„A gyászmunka hosszú ideig tart, a tíz alkalom alatt általában nem zajlik le a folyamat, de a résztvevők megspórolják a kerülőutakat, és képessé válnak arra, hogy egyedül haladjanak tovább a feldolgozás felé vezető úton.”
Induló gyászcsoportokról információkat itt olvashatnak.
Még nincs hozzászólás