Kovács Patrícia Nekem a színház és a lányom az énidőm
Őszinte és békés embernek tartja magát Kovács Patrícia. A színésznő 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor osztályában. Bár csak negyedszerre sikerült a felvételije, úgy gondolja, pont ez kellett ahhoz, hogy most az legyen, aki: egy sikeres, boldog nő.
– Boldog születésnapot utólag is! Májusban 41 éves lettél. Egy színésznőnek kell foglalkoznia az idő múlásával?
– Biztosan kell, de én jól vagyok magammal, a kedvemmel, a testemmel. Már máshogy nézem az időt. Sürget, de nem úgy, mint régen. Inkább arra figyelek, hogy legyen időm arra, amit szeretek. Már nem akarok mindenáron bebizonyítani. Nem akarok mindenkinek megfelelni.
A lányomat, Hannát nézve persze látom az idő múlását. De ha belenézek a tükörbe, nem rohanok el kiborulva. Igaz, többet költök már arcápolási termékekre, vagy többet sportolok, mint régen, de ez belülről jön, és nem kényszerként élem meg. Ja, és igyekszem sokkal többet aludni.
– Amire mikor jut időd a munka mellett?
– Ha a gyerek az apjánál van, és épp nem játszom, vagy nem forgatok. Olyankor szeretek én is pizsamában megnézni egy jó filmet, pizzát enni, és aludni legalább nyolc órát.
– Elégedett vagy azzal, ahogy és ahol most vagy?
– Nekem most nagyon jó korszakom van. Ott van a színház, mely számomra egy olyan hely, amit talán a legjobban szeretek. Szabadúszó színész vagyok. Játszom a Centrál Színházban és a Belvárosi Színházban.
Úgy érzem, nem kell kompromisszumokat kötnöm. Az Orlai Produkció a biztos bázisom, de abszolút szabadúszóként létezem. Hogy hol mit vállalok el, abban magam döntök, és azért ez nagyon nagy szabadság.
– Legutóbb a Belvárosi Színházban volt premiered. Molnár Ferenc Riviéra című darabját mutattátok be. Mennyire áll közel hozzád ez a klasszikus színház, a valódi színjátszás?
– Nagyon sok típusú előadásban játszom a Belvárosi Színházban és a Centrálban is. Amikor az ember egy modern vígjátékot csinál, akkor az könnyebb siker. Ám amikor egy ilyen veretes Molnár Ferenc-darabot adunk elő, akkor igazából az jut eszembe, hogy én ezért akartam színész lenni.
Hogy ilyen szép magyar szövegeket mondjak, aminek humora, iróniája, szomorúsága van. És jó, hogy a Belvárosi Színház bevállalja ezeket a darabokat, mert ebben sok a rizikó. Ma már az emberek egyszerűen csak szórakozni akarnak a színházban, vagy művészileg valami nagyon extrát szeretnének látni.
De amikor egy színházvezető azt mondja, hogy egy évben egyszer igenis legyen egy ilyen klasszikus darab, akkor én annak nagyon örülök.
– Milyen a kapcsolatod a kollégákkal?
– Általában jó, békés természet vagyok. Szerintem minimális a fesztültség körülöttem. Igyekszem… hogy is mondjam, konstruktív lenni. Felveszem minden társaságnak a dinamikáját. Nincs bennem egoizmus. Abszolút csapatjátékos vagyok.
– 2015 decemberében mutatták be a hazai mozik Szász Attila Félvilág című filmjét, amely a te főszerepléseddel készült. Azóta nagyjátékfilmben nem forgattál. Mikor láthatunk ismét a moziban?
– Most járok egy castingra, ez egy hosszabb folyamat. Meglátjuk! Nagyon nehéz ez, mert a filmrendezőknek a fejében van egy kis tévedés velem kapcsolatban. Találkozunk például egy filmes ünnepen vagy egy bemutatón, és mondják nekem, hogy „úgy hívtalak volna, de csak kicsi szerepem volt”.
Én ilyenkor megkérdezem, hogy miért gondoljátok, hogy az engem nem érdekelne? Mintha nem mennék el csak azért, mert nem főszerep. Pedig olyan szívesen játszanék egy érdekes mellékszerepet.
– A Korhatáros szerelemmel viszont kaptál egy televíziós sorozatot…
– Igen, és nagyon élveztem. Napi 12 óra kőkemény munka. Olyan, mintha egy színészautomata lennék, akit ahova bedobnak, ott kell megfelelnie. De ettől a közel 55 napos forgatástól – két évad – rengeteget tanultam. Technikailag, időbeosztásban, energiában és lezárásban is.
Egy ilyen típusú munkánál nagyon egyedül kell lenni. Nincs idő csacsogni az átállásoknál, hanem meg kell tanulni befelé pihenni. Nagyon izgalmas időszak volt, és még én sem tudom, hogy lesz-e harmadik évad.
– Tudsz különbséget tenni a film, a színház és a televízió között. Melyiket szereted a legjobban?
– Tudok. Amikor azt mondják, hogy válasszak, az nem megy. Nekem a színház az otthonom. Minden más, ami tévé vagy film az ajándék, az utazás, nyeremény, különlegesség az életemben. De én nem tudnám soha úgy berendezni az életem – mint sok más színész –, hogy csak film.
Nem tudnám feladni a színházat, engem ez tart kondiban, nekem ez az énidőm, a lányom mellett, természetesen. Ha próbálhatok, az a legjobb, az az abszolút közegem, az a csűr, az otthon, a szív. Engem bármelyik színházba betesznek itt, Magyarországon, akkor én ott otthon érzem magam.
– Mindig is színész szerettél volna lenni?
– Igazából semmi máshoz nem értek. Nem is akartam soha mást csinálni. Bár negyedszerre vettek fel a színművészetire, nem adtam fel, mert tudtam, hogy ezen a pályán a helyem. A sikertelen felvételiket persze őrületes pofonként éltem meg, pedig akkor már sok helyen játszottam.
Aztán amikor felvettek Máté Gábor osztályába, kiderült, érdemes volt várnom. A színészeknek ellentmondásos az a négy év, amit a főiskolán töltenek. Nekem életem legjobb négy éve volt, és nem biztos, hogy ez így lett volna, ha egy másik osztályba kerülök.
– A lányod látott már színpadon?
– Nem, de egy darabig még nem is szeretném. A színpad az én helyem, és ha ő ott van, akkor én is más leszek, és ezt nem akarom. Nem tudná még hova tenni, hogy ott lát. Később persze nyugodtan jöhet, amikor már érti, hogy mi az a színház.
Hannának még az is furcsa, ha megismernek az utcán. Nem érti, hogy miért akarnak a bácsik, nénik aláírást vagy fotót az anyukájával.
– Nem titok az sem, hogy kilenc év házasság után, tavaly elváltál. Hogy dolgoztad ezt fel, és főleg Hanna hogyan élte meg?
– Hogy emberek miért maradnak évekig együtt, ha már tudják, hogy nem működik a kapcsolatuk, azt nem tudom. Mi azért maradtunk, mert a legjobb barátai voltunk egymásnak. Együtt csináltuk végig ennek az egésznek az összes buktatóját. Próbáltuk megmenteni.
Elmentünk a falig, mert meg kellett próbálnunk, azért, hogy ha Hanna felnő, és megkérdezi, hogy megtettünk-e mindent, akkor nyugodt szívvel azt válaszolhassuk, hogy igen. De az a tény, hogy mi nagyon jó barátok vagyunk ma is, az nem múlt el.
Nagyon gyorsan kiderült, hogy minket valami elemi erők tartanak össze – világlátásban, gyereknevelésben, szeretetben, élményekben. Azóta is vannak közös programjaink hármasban: ebéd, kutyasétáltatás, és az ünnepek is.
És arra is figyelünk, hogy sose kapkodjunk a gyerek előtt, legyen ideje átállni, amikor az egyik szülőjétől a másikhoz kerül. A lányom tudja, hogy a szülei már nem szerelmesek egymásba, de ettől mi még ugyanúgy az anyja és az apja vagyunk, akik nem mellesleg barátai is egymásnak.
– Viszont a volt férjeddel van még egy „gyereketek”, mondhatjuk ezt a Suhanj! Alapítványra?
– Igen, lényegében az első gyerekünk. Péternek mindig is volt egy dédelgetett álma. Gyerekkora óta sportolt, és a sportot össze akarta kötni valami hasznossal.
Amikor összeházasodtunk, azt találtuk ki, hogy nem kérünk nászajándékot, hanem csináltunk egy bankszámlaszámot a Suhanj!-nak, és azt a pénzt, amit a vendégek nekünk szánnak, azt erre a számlára fizessék be.
Így lett az alapítvány, mely egy teljesen közhasznú szervezet. 2010 óta osztjuk meg a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő emberekkel. Azóta ebből egy hatalmas szervezet lett, nagyon sok embernek ad munkát, és az önkénteseink és a cégek építettek ekkorára.
Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sikeres lesz, nagyon büszke vagyok az egészre. A Tátra utcában van a Suhanj! központja, egy 21. századi fitneszterem, ahol sérült és fogyatékos emberek együtt sportolnak, nagyon megható ott a légkör.
Sok edzőteremben megfordultam már, és tudom, hogy vannak olyanok, akik azért nem mernek elmenni edzeni, mert nem úgy néznek ki, vagy mert nincs menő edzőcuccuk, de itt ez nem számít. Egy csoda, amit jó lenne minél többször megélni.
– Előre vagy hátra?
– Csak előre, hátra nem nézek. Szerencsés vagyok, mert nem bántam meg egyik döntésemet sem, mert azt gondolom, hogy nekem akkor ott azt kellett tennem. Szerencsés vagyok, mert vannak barátaim. Régről, még egészen a gyerekkoromból. Nem sok, de épp elég.
A titkaimat csak ők tudják. És van egy pici, de összetartó családom. Édesanyám és öcsém biztonságot ad. Nekem is vannak harcaim az édesanyámmal, mint mindenki másnak, de ő mindig ott van mellettem, és így úgy érzem, nem vagyok egyedül a világban.
Még nincs hozzászólás