Kosztolányi Dezső: Tamás bosszúja
– Jön a Tamás.
– Várjuk meg…
A tengerparton egy mélázó szemű, nagyon szőke fiú magyarázott valamit a fürdőorvosnak. Az orvos szórakozottan hallgatta, a tengerre bámult, és minden szavát túlságosan élénken – gyanúsan – helyeselte. Azután kezet fogtak, elváltak, s Tamás andalogva, lógó fejjel tartott a lányok felé.
– Ki ez? – kérdezte a szőke német lány.
– Nem ismered?… A Vaál fiú.
A kis kövér félrehúzta a szőkét, s a fülébe súgta:
– A bolond, a nehézségtörős… Nem tudod? A múltkor kiugrott az ablakon, s beszökött éjjel a kertünkbe – képzeld csak – egy ingben, egészen fehéren, a holdvilágban. Mi az ablakon át néztük. Arcát a hold felé fordította, és a falra akart mászni, de a papa kiment, karon ragadta, és hazavezette. Alig bírt vele, mert ha rajta van a baj, erős, mint egy bika. Aztán szegény még szerelmes is.
– Kibe?
– Belém. De ezt ne mondd el senkinek…
Tamás a pad elé ért. Mind a három lány vihogott, és egyszerre kiáltott:
– Gyere ide, Tamás. Csókolj meg.
A hosszú fiú unalmasan és kelletlenül, mintha csak nyújtózkodnék, átölelte a lányokat, és sorba megcsókolta őket szájon.
– Szervusztok, gyerekek. Mi az újság?
A fürdőn közte és a lányok között valami különös, pajtáskodó barátság fejlődött ki. Az álmos szemű, szomorú, szőke fiú állandóan ott lógott az oldalukon, vitte a kabátjukat, a vendéglőben széket hozott, és pincért kerített nekik, amiért ők hálából tegeződtek és csókolództak vele. Ebben a titkos szövetkezetben azután benn volt a fürdőtelep összes leánya, tíz-tizenkét éves rövidszoknyások, eladólányok, vénkisasszonyok egyformán. Szerették, csipkedték, kínozták mindnyájan. A jó fiú meg kutyahűséggel ragaszkodott hozzájuk, alázatosan, de bizonyos bárgyú közönnyel teljesítette parancsaikat, s egészben véve, úgy látszott, nagyon keveset törődik velük. Ha nevettek rajta, leült egy padra, s megvárta, míg elmúlik a jókedvük. Máskülönben mind egyformán rendelkeztek vele, s nemegyszer elemi iskolás lányok is így szóltak hozzá:
– Menj hozzánk, drágám, és mondd meg, ma este csónakázni megyünk a Kendyékkel. Várj. Vidd haza a napernyőmet meg a kabátomat is.
– Halljátok? A Vaál fiú…
A fürdővendégek féltek és nyugtalankodtak, de azért senkiről sem beszéltek annyit, mint róla. Valóságos legendák képződtek körötte. Beszélték, hogy az apja, egy dúsgazdag lámpagyáros, csak azért küldte ide a nagybátyjával, egy kecskeszakállas, korhely agglegénnyel, hogy hamarosan tönkremenjen. A fiúnak borzasztó jelenetei voltak az apjával, s állítólag tudott is a szándékáról. Ámde erről senkinek sem szólt, s titkait mindig makacs hallgatással őrizte.
A fürdőévad kezdetén, egyszer, amikor a tengert nyugtalan, fehér hullámok barázdálták, bement a vízbe, és eltűnt a viharban. Csak két óra múltán jutott eszébe a fürdősnek, hogy utánanézzen. Riadtan vette észre, hogy a kabinjában még ott lógott a ruhája, a láthatáron pedig a nyugtalan víz már összeölelkezett a szürke esővonalakkal. Rögtön nagy csónakkal indultak utána, az egész fürdőközönség talpon volt, s keresték-kutatták egész éjjel, eredménytelenül. Senki sem hitte, hogy elvergődhetett a közeli szigetig. Az apját Budapestről sürgönyileg lehívták, mindenütt elterjedt a hír, hogy a tengerbe fúlt. Végre két nap múlva, mikor már nem is keresték, egy reggel felbukott a vízben prüszkölve és fújva, sápadtan és lesoványodva, az erős úszók nyugalmával, és paskolta, verte, sodorta, visszaköpte a reátajtékzó hullámokat.
Olyan volt, mint valami hatalmas fóka.
Az apja, aki akkor már gyászruhában járkált a fürdőben, rögtön hazautazott, és meg se nézte a fiát.
Szánalom és rémület kísérte mindenütt.
Csak a lányok mulattak rajta.
Esténként rendesen elcipelték a strandra. Letelepedtek a fövenybe, s a középre ültették. Tamás fáradtan nézett maga elé beteg szemeivel, mintha nem érdekelné a kegyetlen játék.
Egy füllesztő augusztusi este azonban őrült kedvük volt a leányoknak. Bukfenceztek a homokban, cigarettákra gyújtottak, tilos dalokat énekeltek, amiket máskor remegve susogtak egymás fülébe. A tenger némán nyúlt el, mintha valamire várt volna. Tamást kézről kézre adták, ölelték, csókolták, csiklandozták. Egy kisleány kibontotta hajából a szalagot, s a nyakára kötötte, a másik a kalapját nyomta a fejébe, s kezébe adta a piros napernyőjét. A hosszú fiú csak állt és várt, mit se sejtve, mint egy felszalagozott áldozati barom.
Ella, az ideges, nyúlánk leány magánkívül volt az örömtől. Összetett kézzel rimánkodott:
– Énekelj, Tamás, nekünk. Neked oly szép hangod van.
– Énekelj! – hangzott fel kórusban.
Tamás habozott.
– Azt a szép dalt énekeld el, Tamás.
Egy kicsikét várt, nyelt, köhögött, aztán elkezdte szánalmasan rikácsoló, rekedt hangján:
Sötét vizek
Csapják hajómat…
A lányok befogták a szájukat. A parton a szúrós, kegyetlen, csúf lánykacajok félve pukkantak szét, mint a vizes rakéták.
Tamás elhallgatott. Mindent megértett. Lehajtotta a fejét, könnyei csurogtak. Szemében apró, hideg szikrák villámlottak fel.
– Mért nevettek, ti buták?… Ti akartok engemet kinevetni?
Erre azután már dörögve, harsogva, tombolva tört ki a nevetés és a taps:
– Nagyszerű! Hogy volt, hogy volt.
Ilyen kacagást Tamás még sohasem hallott. Hasonlított a vizek dörgéséhez, de volt benne valami ismeretlen, üres, rekedt és kegyetlen, ami nyomban megfagyasztotta a szívét, és megbénította izmát. A nevetéshullámok egyre emelkedtek, dagadtak, feltornyozódtak, körülgyűrűzték, s ő, mintha fuldokolt volna e kacaj-óceánban levegőért kapkodott:
– Engedjetek haza… Megfájdult a fejem.
Ettől az esttől kezdve azután sanda bizalmatlansággal nézett a lányokra. Fenntartotta a régi barátságot, tegeződött velük, de lehetőleg kitért az útjukból, s csak késő éjjel nézett ki a partra, hosszú lépéseivel végigjárva a mólót, azután lefeküdt, s másnapig nem is mutatkozott. Szüntelenül várt és lesett, mintha valami titkos bosszú gondolata rejtőzött volna szűk koponyájában.
Hogy mi forrott benne, senki sem sejtette.
Tamás azonban okos és vigyázatos volt, és tudta, mit tesz. Egy órakor, a kéjes, buja és izgató hőségben kiszökött az izzó napzáporba… Az ő bolond, fájó feje jól érezte, hogy ez az a perc, amikor az ember pirosan liheg a feléje közeledő vágyakra, és levetkőzve mindent, állattá lesz. A házak s a fák aludtak, a tenger odaadóan adta át magát a nap csókjainak, s a levegő szúrt, mint az izzó pörnye. Benn a villákban a síkosra mosott, napfürdőben ellankadt nőtestek kéjesen nyújtóztak a puha pamlagon, és érezve a selyeming s a vékony pongyola cirógatását, azt álmodták, hogy egészen meztelenek. Az apró szájacskákban aranyvégű cigaretták forogtak, a szomjas ajak úgy szívta magába a füstöt, mintha tüzes férfiajkat csókolt volna sápadtra, véresre. Mámoros pillákra ólmos lázak, sötét vágyak nehezedtek.
Benn a mély utakon parázsosan vibráltak az árnyékok. A nap az ágak tűzrostélyán babonás színeket csent a zöld sötétségbe. Olykor fehér fürdőpongyolák, rikító szalagú szalmakalapok, lila, sárga, bronzvörös fátyolok surrantak el a távoli horizonton, hazasiető nők, akik az úszástól kipirulva és elfáradva, nedves hajjal, viaszosvászon sapkáikkal és fürdőruháikkal a hónuk alatt, haza igyekeztek. Távol a locsolt út kavicsos pora valósággal füstölgött.
Mindenki menekült a forróság elől. Csak Tamás várt. Az allén végre három leány alakja tűnt fel.
Ők voltak. A fürdőből jöttek.
Ella kócosan és sápadtan sietett elöl.
Tamás eléje rohant, félrevonta, s megcsókolta a meztelen karját.
– Szervusz, Tamás. Mért haragudtál ránk? – kérdezte a leány.
– Nem haragudtam. Én mindig szerettelek benneteket. – A leány meglepődött, a fiú szemébe nézett, és fülig elvörösödött. Soha ilyen különös, ragyogó férfiszemet nem érzett még a testén. És Tamás még mindig nem engedte el a karját.
– Jöjj velem. Akarok neked valamit mondani. – A leány követte az erdőbe. A két másik leány kacagása, a missek angol beszéde távoli zeneként szűrődött csak át a vastag fenyvesfalon. Leültek a homokba. Tamás félkarjával könnyedén átölelte a leányt, s mikor már minden nesz elmúlt, dühösen, bőszen szorították össze ajkaikat.
– Ülj le mellém, Tamás.
A leány megfogta a kezét. Azután arról kezdett panaszkodni, hogy egy tüske ment be a cipőjébe. Tamás udvariasan és óvatosan lefejtette lábáról fehér nyári cipőjét, a könnyű harisnyát, és megcsókolta a nyakát. Most már egészen kibomlott a haja, az arca kárminvörös lett, szédült…
– Ülj közelebb, Tamás.
A fiú félszegen továbbhúzódott.
– Nem érted? Jöjj ide!
Tamás felkelt a homokból, zsebre dugta a kezét, és ránézett.
– Miért?
– Akarom. Csókolj meg. Fáj a fejem. Ne hagyj el… te szamár… te… te… Ölelj meg… akarom…
Tamás vállat vont. Lassan kifelé indult.
A lány lefeküdt a földre, és kiáltozni kezdett:
– Tamás, Tamás. Ne menj el… Jöjj vissza… – A fiú erre egyszerre kiegyenesedett. Orrcimpái reszkettek a haragtól:
– Igen? Tudd meg hát: nem kellesz… nem kelletek… gazok, bestiák vagytok mind. Értetted?
A hang fuldoklott már a zokogástól:
– Jöjj vissza… jöjj… csak egy percre…
Tamás még egyszer visszafordult. A magányos rengetegben egyedül látta a leányt. Gyönyörködött benne. Olyan volt, mint egy dühös, részeg menád. Szőke fejét lehajtotta a homokba, könnyei piszkosan folytak az állán, és zokogott halkan, fojtottan, fuldokolva.
Tamás arcán a káröröm, a bosszú, a férfi méltóságos daca tükröződött, s a hangja egyszerre vészesen süvöltővé változott:
– Mért bántottatok?… Mért kínoztatok?… Most maradjatok magatokra, te, ők, mind, mind… buta, szegény, szerencsétlen leányok…
Azzal vigyorogva, fütyülve kirohant a napfénybe, a sárga és vörös színben égő sziklák közé.
Felkacagott a napra.
1907
Még nincs hozzászólás