Kistesók kis korkülönbséggel
A felfedezés utáni ötödik percben már ünnepeltünk, vártam a jól ismert eufóriát, de most minden kisebb vehemenciával és sokkal magától értetődőbben történt, mint először. Tizenpárhetes terhesen kifejezetten rosszul esett, hogy nem ámuldozik vagy rökönyödik meg a fél világ a híren, ahogy először: akkor kezdtem el érezni és egyúttal berzenkedni is az ellen, hogy a világ szemében végérvényesen anya lettem és sokszor semmi más.
Úgy kilenc hónapos volt az én gyönyörű, vigyori, négykézláb meghökkentően gyorsan közlekedő kisbabám, amikor furcsán másnaposnak éreztem magam. Szoptattam, tehát nem voltam másnapos, pláne nem három napig. Bingó, a kistesó volt az. Az önfeledt mosolygást néha megakasztották a játszótéren kapott együtt érző pillantások, amiket akkor még nem tudtam hová tenni, a védőnővel pedig átalakultak a beszélgetéseink: a „hogyan szoptassunkból” átértünk a másik partra: „mit kell csinálni, hogy elmenjen végre a kedve tőle?” (Ezúton is köszönöm az emberi és szakmai támogatását és hadd gratuláljak: azóta egy gyönyörű ikerpár anyukája ő is.)
Szóval 18 hónap és egy hét különbséggel megszületett Bá: a nevéből még csak ennyit tudott kimondani a hirtelen nagyfiúvá avanzsáló bátyja, aki a fogadtatás általam remélt verzióját választotta: az első perctől imádta nudli méretű öccsét, naponta többször rácsodálkozott, hogy neki is van füle meg orra, kínálgatta neki kipróbálásra az életveszélyes méretű dömpereket – velem viszont nem állt szóba majdnem egy hétig. Mert elmentem. Napokra. Én pedig belegondoltam és átéreztem: akkor és ott tényleg ronda húzás volt vele szemben, na.
Sok mindenre próbáltam felkészülni a babavárás ideje alatt: olyan edzett lettem, hogy ihajj – igen, a nagyobbat nyolc hónapos terhesen is emelgettem, egész addig, amíg már ő nem fért el a hasamtól. A kedvenc sztorim, hogy elkötötte valami nagyfiú futóbiciklijét, amiről persze még nem ért le a lába. Három, meggyőző méterű pocakkal, 70 fokos dőlésszögben kivitelezett játszótérkör után közöltem, hogy én nem szeretném tovább tolni, mert fáj a derekam. Az én 15 hónapos lovagom lepattant a cangáról, megmasszírozta a derekam mintegy 43 másodpercben, majd közölte, hogy mehetünk tovább. A röhögés közben azért átvillant rajtam a jövőm.
Megszületett a pici, addig töpörtyűnek aposztrofált kisbabám hirtelen nagyfiúvá ért, a bölcső újra felkerült a pincéből, férjem mégsem hozta be a kórházba összerakni az ikeás sámlit, bár az az én reszortom itthon… Hazakerültük, örültem, hogy élek, élünk, mindenki kap enni és van rajta tiszta pelenka. Egy dolgot viszont nem vettem számításba: hogy mennyire fog hiányozni a nagyobbik. Az utóbbi másfél évet ugyanis én nem csak egy, hanem két elképesztően szórakoztató pasi társaságában töltöttem, akik közül mindkettővel szoros testi kapcsolatom volt – noha gyökeresen ellenkező természetű kapcsolatokról beszélünk, lévén ők a férjem és az elsőszülöttem. Erre bejött egy harmadik.
Még ha nem is a klasszikus kötődő nevelést értjük alatta, a férjem és én igazi 0-24-es kapcsolatot ápoltunk a nagyobbal – én pedig ebből egyszer csak kiestem, ráadásul másvalaki miatt – akinek szintén határozott elképzelései voltak egy anya-gyerek kapcsolatról: én az övé vagyok és slussz. Ha másképp nem megy, majd szopik 19 és fél órát. Ha szó szerint sem fér bele a kaja, nem gond, egy ártatlan böfi közben kihányja a főétkezést és kész, lehet elölről kezdeni. De én már őelőtte egy életre szóló szerelembe estem egy izgalmas intellektusú és humorú fiatal fiúval, akit ráadásul egy fehérrépával vagy egy marék málnával le tudok nyűgözni, de most nem jutok ki hozzá a bölcső mellől: na, ilyenkor mit kell csinálni?
Sokaknak, sőt keveseknek sincs olyan szerencséje, hogy mint nekem, hogy a gyerekek apukája minőségi és mennyiségi időt is tud velük tölteni: otthon van, amikor kell, mert otthon szeretne lenni, mert egy másfél évessel is jól érzi magát, még ha nem is lehet még vele sem focizni, sem sakkozni. Cserébe egy jó év múlva fordult a kocka és a kicsi már nem velem akart 24 órázni, hanem az apukájával. Azt hiszem négy percig gyötört némi féltékenység, aztán legalább egy évig hagytam, hogy ő arassa le a babérokat. Reggel fél4-kor is. És ő egy szó nélkül learatta.
Ám a hely rendre állt. Mindenkire lett időm, ami így persze túlzás, de a kisajátításoknak vége! Megadatott, hogy egyszerre három férfiút szeressek. Nyilván táskásabb a szemem környéke a kortársaiménál, az utóbbi négy évemből háromban nem emlékszem, hogy végigaludtam volna egy éjszakát, de amikor kora reggel, vajaskenyér-kenés közben kórusban zeng a „jépát eszik, jopp-jopp-jopp”, amikor egy-egy hasraesést követően nem csak az én puszim gyógyítja a térdet, hanem a tesóé is, vagy amikor a büszke apával hetekig vadásszuk az alkalmat egy kettesben tölthető estére, mint szerelmünk hajnalán, és végül elmegyünk randizni: akkor jó. Nagyon jó.
Még nincs hozzászólás