Kiss János mozdulatai
Az a típusú táncos volt, aki már akkor magára vonta a nézők figyelmét, mikor a rivalda még másra irányult. Alkata, magassága, tökéletesen kidolgozott mozdulatai láttán még a modern balett színpadán is azonnal érezhető volt: a klasszikus Herceg jelent meg előttünk. Kiss János a Győri Balett alapító tagja, azzal a végzős balettosztállyal költözött Győrbe, amelyik 1979-ban vezetőjéül kérte Markó Ivánt, és a táncszínházzal megteremtette a műfaj magas szintű kultúráját a városban.
„Engem a tánc minden formája lenyűgöz. Örülök, amikor azt látom, hogy hatvan-hetven éves emberek járnak társastáncra, és hol új lépéseket tanulnak, hol meg a maguk örömére ropják egymás között egy étteremben. Vagy ahogy a fiatalok táncolnak. Ezerféle stílus létezik már, hiphop, disco vagy bármi más; a közös bennük, hogy zenére mozognak.
A tánc komoly testtudatot eredményez, megérzem, mire vagyok képes, milyen mozdulatokban tudom kifejezni az érzelmeimet, s hogyan tudok úrrá lenni az izmaimon. Hallom a zenét, látok egy mozdulatsort mástól, ezt az agyamnak fel kell fognia, s a megfelelő ütemben végre kell hajtani a lépéseket, mozdulatokat.
Tartottunk egy nyílt napot a Győri Balett színpadán, ahol a nézőknek bemutattunk különböző táncszituációkat, lépéseket, tartásokat, s én kommentátorként magyaráztam közben, hogy melyik mozdulatnál mire kell figyelni, miből mi következik, hogy lehet egy kéztartással hangulatot festeni és így tovább.
Beszéltem arról, hogy mire szolgál a próbateremben a rúd és a tükör, hogyan lehet kondícióba hozni a testet, hogy a terheléstől ne szakadjon el a bokaszalag, ne forduljon ki a térd, próbáltam világossá tenni, hogy miért kell nyolc-kilenc esztendő egy táncos felkészülésére. Örültem az érdeklődésnek, mert a tánc kulisszatitkairól ritkán esik szó a nézők előtt.
Pedig a tánc valóban mindenkié. Hisz táncra perdülünk örömünkben, őseink tánccal hódoltak a tűznek és isteneiknek, a haláltánc – bár lassan kikopik a kultúránkból – allegorikusan az élet végére, a halál előtti egyenlőségre figyelmeztet.
Szükségük van az embereknek a társas formációkra, mikor a ritmus megmozdul bennük. Ez nyújtja az egyik legnagyobb közösségi élményt például a Sziget Fesztiválon, ahol több ezer ember mozdul meg a zenére, s hol csak magukban, hol együtt, hol meg kisebb-nagyobb csoportokban adja át magát az ütemeknek.
Ötévesen kezdtem táncolni – kiskanászként léptem színpadra először. A mozgásra ingerlő gének valahogy mocorognak, édesapámmal bokszmeccsekre jártunk hétvégenként, s nagyon tetszett is nekem ez a sport, a Honvédbe be is akartak szippantani, de a boksz helyett a tánc győzött. A Balettintézetben nem is mertem elmondani, hogy meccsekre járok, nem szerették az ilyesmit. A fiam viszont sportoló lett, nehézatléta, ő meg balettal kezdte, mikor még nagyon kicsi volt.
Szerintem – bár a szakmában a kollégák nem is szeretik hallani – a tánc és a sport egy család. Közös bennük például a küzdeni vágyás, a kitartás és az, hogy a cél érdekében eddzük és feléljük a saját testünket.
A klasszikus balett nem testbarát dolog. Az embernek folyamatosan kontrollálnia kell a testét, küzdeni azért, hogy például a csípőízületét kifordítsa, holott úgy vagyunk megszerkesztve, hogy az előre, befelé álljon. De a klasszikus balettben Agrippina Vaganova orosz balett-tanár kitalált egy metodikát, s a mai napig ez a beállás.
A sok kötöttség ellenére az ember egyszercsak ráébred arra, hogy a tánc szabaddá tesz, kifejezhetők vele az érzelmek, és örömet szerezhetünk vele magunknak és másoknak is. Az örömnek és a szabadságérzésnek ez a kettőse az, ami a balettművészt átsegíti a próbák nehéz, küzdelmes óráin.
Nekem hobbimmá is lett a tánc, ami kitölti az életemet, mert szeretem. Először mint táncos akartam megmutatni magamat; később, vezetőként átértékelődik minden. Markó Iván távozása óta, 1991-től vagyok vezetője a Győri Balettnek, idén februárban újabb öt évre meghosszabbította a város az igazgatói kinevezésemet.
Az úgynevezett cselekményes táncszínházzal nem csupán esztétikai élményt szeretnénk kínálni, hanem gondolatokat, érzelmeket is élményszerű, szórakoztató módon. A 20. század elején a színházművészet megtermékenyítő hatással volt a táncművészetre, többek közt Szentpál Olga és tánccsoportja munkássága nyomán alakult ki a modern táncszínház, most, a 21. század elején meg azt tapasztalhatjuk, hogy milyen fontos a kifejező mozdulat megjelenítése a drámai színpadokon.
Nem a kimondottan zenés műfajokra gondolok, az operettre vagy a musicalre, hanem arra, hogy milyen mozgáskultúrát hozott be a tánc a prózai előadásokba. Ma már egészen másként játsszák be a teret egy dráma során, mint azt tették akárcsak tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
Ha azt kérdezné ezek után, hogy milyen most Győrben, azt mondhatom, hogy köszönöm, jól vagyunk. Természetesen az anyagi kondíciók lehetnének jobbak (hiszen egy táncos pályája csupán húsz-huszonöt év, ezalatt kell elérnie és megélnie mindazt, amire más hivatások művelőnek negyven-negyvenöt év jut), de igyekszünk a stílusok és irányzatok közt egyensúlyt tartva haladni, s a modern balett nemzetközi élvonalában maradni.”
Még nincs hozzászólás