Kire ütött ez a gyerek?
Amikor egy gyerek szőke és kék szemű, pontosan tudjuk, hogy kitől örökölte, hiszen például a nagymama volt ilyen. Amikor a 14 éves fiúnak már 45-ös lába van, az természetes, hiszen az apja is magas és nagy lábon él. Ha már iskoláskorban is erőszakos, nehezen kezelhető, ráfogjuk, hogy sajnos a nagyapja temperamentumát örökölte. Ha viszont jó tanuló, akkor a mama is az volt.
De mi történik akkor, ha egy családban két azonos nemű gyerek olyan, mintha nem is testvérek lennének. Egyikük magas, vörös hajú és zöld szemű, a másik fekete és barna szemű. Az egyik kitűnő tanuló, a másik iskolakerülő. Akkor kire ütött a gyerek?
Az epigenetika
Egy biztos, gyermekünk bármilyen is, biztosan valahonnan, valamiképpen hordozza őseink vonásait, tulajdonságait, viselkedésének elemeit, temperamentumát, hiszen a generációk, mint egy gyöngysor szemei egymáshoz kapcsolódnak, s ami az egyik generációval történik, az hatással lesz a következő generációkra, a gyerekekre, unokákra, dédunokákra. Hogy pontosan hogyan milyen mechanizmusokon keresztül, az egy nagyon bonyolult dolog.
Benne van az epigenetikai (leegyszerüsítve a környezet általi) öröklődés, vagyis az, hogy a család milyen szituációkban hogyan viselkedik, a problémákra hogyan reagál. Átörökítődik a nehézségek megoldásának a módja, de még az érzelmi reakciók is.
Amikor egy alkoholistáról azt mondják, hogy persze az apja, nagyapja is szerette a bort, akkor nem genetikai öröklődésről van szól, nem lehet ivós gént örökölni. Azonban öröklődik a szokás, hogy a családban a férfiak örömükben és bánatukban is a pohár fenekére néznek.
Örökölni lehet azt is, hogy mennyire képes egy család biztonságosan vagy bizonytalanul kötődni és kötődéseket kialakítani. Megszámlálhatatlanul, szinte felfoghatatlanul sok minden játszik abban szerepet, hogy a gyerek, aki megszületik, milyen lesz. Szüleink, nagyszüleink, soha nem látott őseink tapasztalatai, élményei, félelmei és szenvedései is befolyásolják ezt.
A gének csak lehetőségek
Ezért, amikor azt vizsgáljuk, hogy vajon kire hasonlít a gyerek, nem egyszerűsíthetjük le csak a genetikára. Ha így tennénk, akkor ezzel azt állítanánk, hogy szőke nőnek csak szőke, okos férfinak csak okos, zenésznek csak kifogástalan hallású gyermeke születhet. De ez természetesen nincsen így.
Nincs a zenei hallásért, a matematikai vagy művészeti képességekért felelős gén. Ha ez így lenne, akkor ma már, amikor a géntérkép a tudomány szolgálatára áll, egy egyszerű teszt elvégzésével eldönthető lenne, kiből lesz zongoraművész és kiből Nobel-díjas tudós.
Az emberek közötti különbséget éppen az hozza létre, hogy génjeink sok eltérő változatban találhatók meg bennünk, és hogy vannak környezeti hatások, amelyek befolyásolják az öröklött képességek kifejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, elnyomják azokat.
A biológiai tulajdonságokat, a haj vagy szem színét nem változtatja meg az, ha mondjuk egy gyereket örökbe adnak. De például a magasságot, a művészi vagy matematikai tehetséget már igen. Egy vörös kislány haja akkor is vörös marad, ha örökbe adják, de egy jó matematikai készségekkel bíró gyerek csak megfelelő körülmények között válik Nobel-díjas matematikussá. Vagyis a gének nem rögzített utasítások, csak lehetőségek. Csak bizonyos körülmények között tudnak kifejeződni.
Szerepek és szereplők
Vagyis a gének által örökített képességeket rengeteg hatás módosítja. Azonban, amikor arról beszélünk, hogy ugyanattól az apától és édesanyától milyen különböző gyerekek születhetnek, annak nem csak a trükkös genetika, de az is az oka, hogy minden család egy kicsit olyan, mint a színház. Szerepek és szereplők vannak benne.
A legtöbb családban van rossz gyerek és a bezzeg gyerek. Ha többen vannak testvérek, lesz közöttük olyan, aki mindig védelemre szorul, és olyan is, aki hangadó. Olyan, aki a család bohóca vagy a család lelkiismerete. Ezek a szerepek olyan erősek, hogy ha egyszer megkaptuk őket, annak megfelelően kezdünk viselkedni.
A jó tanuló gyerekünk mindig jól fog tanulni. A sokat szidott, rendetlen, késős, elfelejtős gyerekünk sajnos valószínűleg felnőttkorában is ilyen lesz. Tehát a gyerek nem csak a külső jeleket, nem csak a vékony, vagy hízásra hajlamos testalkatát örökli, de a viselkedési mintázatokat is.
Egy sikeres családba született gyerek, ott, ahol nemzedékek óta jól teljesít a család, természetes, hogy a gyerekben is megjelenik a teljesítménykényszer. Esetleg az ez ellen való lázadás. Az olyan családban azonban, ahol mindig azt hallja, hogy nekünk soha semmi nem sikerül, velünk mindig mostohán bánt az élet, a gyerek örökölheti felmenőitől a nehézségekre kiváltódó feladást. Azt is átörökíti a család, hogy a nehézségeken hogyan kell úrrá lenni. Gyógyszerrel, itallal, vagy összeszorított foggal küzdve végsőkig.
Testvérsorrend
Alfred Adler, a neves pszichoanalitikus fogalmazta meg először a testvérsorrendben elfoglalt pozíció személyiségformáló hatását. A születési sorrend elmélet azt mondja, hogy a szülő figyelméért, szeretetéért folyó küzdelemben minden következő gyermek talál magának egy még szabad szerepet.
Az első gyerekek született vezetők. Mivel a fiatalabb testvérek számára ők a példaképek, az elsőszülöttek már korai éveikben elsajátítják a vezetői tulajdonságokat. Hiszen szüleik általában évekig csak rájuk figyelnek, a szülők és nagyszülők csodálják fejlődésük minden egyes lépcsőfokát, így különösen értékesnek érzik magukat.
A másodszülöttek jobban szomjaznak a figyelemre, mint idősebb és fiatalabb testvéreik. Amikor csak lehet, igyekeznek a középpontba kerülni, felhívni magukra a figyelmet. Mivel gyakran háttérbe szorulnak a legidősebb és a legkisebb gyerek között, azzal igyekeznek kompenzálni a helyzetüket, hogy erősebben fejezik ki érzelmeiket.
A legkisebb gyerekeket szüleik gyakran elkényeztetik. Olyasmiket is megengednek nekik, amiket idősebb testvéreiknek az ő korukban még nem. Ezért a családban általában ők a legnyugodtabbak, legkönnyelműbbek és sokszor a legkreatívabbak.
Még nincs hozzászólás