Kilenc gyerek és egy kert
A háromszintes társasházban három család lakott, összesen kilenc gyerekkel: felül kettő, középen négy, alul pedig három.
Három családban, összesen kilenc gyerekkel laktunk a háromszintes társasházban. Felül kettő, középen négy, alul pedig három. Szerencsére az építkezés feszültségeit nem kellett kiállnia a barátságunknak, így tizenöt éven át nagy egyetértésben legeltettük a közös kertben a csemetéinket.
Rengeteg kőlevest főztünk, mint az egyszeri vándor, aki – mivel nem hívják meg egy tányér levesre – a kőhöz a többi hozzávalót ( kis húst, répát, krumplit, hagymát, fűszereket ) a szomszédoktól kért. Így szalajtottam le én is a gyerekeket egy kis ezért-azért, ami hiányzott a kamrából az éppen megkívánt finomsághoz, és ha néhány tojást találtam egy tartóban az asztalon, akkor biztos lehettem benne, hogy Zsuzsáék hozták vissza a kölcsönt, amiről én tán épp nem is tudtam vagy elfeledkeztem.
Nyáron rendszeresen ettünk együtt a kerti grill körül, hozta mindenki, amije volt. Akinek megtetszett ez a nyitott ajtós, laza élet – mert éltek körülöttünk zártabb családi életet preferáló családok is –, az a szemközti házból is csatlakozhatott, így lett igazán nagy a társaság.
Minden helyszínnek, minden lakásnak megvolt a maga varázsa. A fákra felköltöztek a lányok, az alsó lakásban rossz időben is lehetett bunkert építeni, a középső lakás hatalmas terasza meg nézőtérként funkcionált a kerti előadásokhoz. A gyerekek belakták az egész házat, mind a három lakást, és a hangulatuknak megfelelően használták. Ha el akartak vonulni, hát hazamentek, ha társaságra vágytak, bekopogtattak valakihez. Az volt a szabály, hogy a fogadó szülők mondhatják meg, alkalmas-e éppen a látogatás, vagy jobb szeretnék, ha inkább egy másik helyszínen bandáznának.
Az izgalmakat is együtt éltük át. Fanni, az alsó lakó legkisebbikje eltűnt, és a kertkapu is nyitva volt. A hat felnőtt hatfelé indult gyalog és autóval, míg a nagyobb gyerekek otthon vigyáztak a kicsikre. Fanni még csak hároméves volt, így olyan nagyon messze talán nem jutott, mégsem találtuk már fél órája. Kezdtünk kétségbeesni, amikor valamiért fel kellett szaladnom a lakásunkba, ami a legfelső a három közül. Fannika, mint Micimackó, boldog mosollyal ült a konyha közepén, és a csuporból marékkal tömte magába a mézet. Láthatóan büszke volt magára, hogy megtalálta a kincset, és nem is nagyon értette a felhajtást körülötte. Én pedig még hetek múlva is elmosolyodtam, amikor itt-ott egy kis ragacsot találtam a lakásban.
Ahogy a gyerekek, úgy mi, felnőttek is jól használtuk a helyzetet. Nekem például első gyerekes anyukaként hatalmas biztonságot adott, hogy akár késő este is lemerészkedhettem a már négy gyereket nevelő Zsuzsáékhoz, amikor a krupptól alig kapott levegőt a kislányom. Már a kopogásból tudták, hogy baj lehet, és kikiáltottak: „Gyere, gyere: mit segítsünk?” Nem is volt szükség orvosra, megoldottuk otthon. Ahogy hamarosan az is szlogenné vált, ha valaki a gyereke náthája miatt szabódott: „Van nekünk saját bacilusunk, vírusunk, nem szorulunk rá a tietekre!” Nem is hiányoztak sokat a gyerekek az óvodából, iskolából.
Bár nekünk csak két gyerekünk volt, egy kicsit mi is nagycsaládosak lettünk. „Bevállalósak, vagányok, ha a helyzet úgy kivánja, igénytelenek – sorolja Zsuzsa, milyenné teszi a nagy család a gyerekeket. – Nem esik kétségbe egy új helyzetben, megoldja, mert nincs más, aki helyette megtenné. Miközben tudja, hogy számíthat a másikra, ha támogatásra van szüksége.”
Ahogy Zsuzsa és a férje, Pauli is támogatták egymást. A gyerekek születése körüli rövid időszaktól eltekintve Zsuzsa végig dolgozott. „Egyszerűen az én foglalkozásom hozott többet a konyhára, gazdaságosabb volt engem dolgoztatni. Az angoltanítás, a nyelviskola-szervezés és a nyelvvizsgatervezés nem volt régi álmom, csak belecsöppentem, és megszerettem. Nem volt rá időm, hogy kipuhatoljam, mihez is lenne igazán érzékem, hát ebben kellett kiteljesednem. Amikor aztán elkezdtünk gazdaságilag is sikeresek lenni, nem volt olyan vágyam, elképzelésem – akár külföldi képzés, akár vidéki szervezőmunka –, amihez ne kaptam volna meg Paulitól a támogatást. Olyankor ő állt helyt otthon, miközben, persze, neki is volt munkája. A karrier furcsa kifejezés, mert akármilyen érdekes és izgalmas is volt a munkám, az mindig csak a család fenntartásának eszköze volt. A család volt az elsődleges, ha megtehettem volna, talán otthon is maradok a gyerekekkel. Így viszont a családot, és a külső szellemi kihívást is megkaphattam.”
A gyerekek felnőttek, és az önálló élet megkezdéséhez a családi nagy lakásból kellett több kicsit venni. Mi maradtunk csak a házban. Őrizzük a kölcsönkapott nagycsaládos lét emlékeit, és nevelgetjük, amit megtanultunk belőle. A szétköltözött négy testvér pedig, miközben már a saját életét építi, továbbra is összezár, ha arra van szükség.
Még nincs hozzászólás