Kié a telefon?
Úgy tudom, ma már nem lehet kapni lapos, kerek kis bádogdobozban cipőkrémet, amelyből, ha kiürült, lehetett telefont készíteni! Roppant egyszerű volt a használata: kellett hozzá a két cipőpasztás doboz, amire szöggel egy kis lyukat ütöttünk. A lyukon átfűztünk egy nagyjából tíz méteres darab spárgát, a végére csomót kötöttünk, hogy ne bújjon át a szög ütötte lyukon, és a másik dobozzal meg a madzag másik végével ugyanezt tettük.
Összekötöttük a két üres cipőkrémes dobozt. Akkor megálltunk egymástól olyan távolságra, hogy megfeszüljön a spárga, a két végén a két dobozzal; és ha rábeszéltünk az egyik dobozra, a másikon hallani lehetett a hangot!
Hát valami ilyesmi a telefon működésének az elve is: egy, a hang által rezgésbe hozott membrán (= a cipőkrémes doboz) a vezeték végén levő másik membránt megrezegtetve újra hanggá alakítja a jeleket. A telefon feltalálóinak tehát először is ki kellett fejleszteniük azt a módszert, amely a hangrezgést elektromos jellé formálja, majd a túloldalon egy ugyanilyen eszköz visszaalakítja a jelet hangrezgéssé; végül már csak a jel továbbításának módját kellett kitalálni – és készen is volt a telefon.
Nos, éppen az adattovábbítás módja volt az, ami elsőként rendelkezésre állt, hiszen már 1838 óta létezett Samuel Morse találmánya, a vezetékes távíró. Már „csak” a hangrezgés elektromos jellé való átalakítása volt hátra.
Amikor manapság sokadszor sem sikerül valakit elérnünk telefonon, vagy recseg, használhatatlan a vonal, hagyományosan Bellt szoktuk szidni, mint a telefon feltalálóját. (Ehhez hasonlóan Bill Gates is valószínűleg gyakran csuklik, ha lefagy a számítógépünk…) Pedig talán nem is érdemli meg szegény Bell, hogy egyedül az ő nyakába varrjuk a telefon hibáit: a kutatók ugyanis folyamatosan vitáznak arról, hogy végül is ki találta fel ezt a készüléket.
A sor egy Manzetti nevű olasz feltalálóval kezdődik, aki már 1844-ben felvetette a „beszélő távíró” ötletét. Aztán 1854-ben Charles Bourseul francia távírász elkészítette az első hangátalakító mikrofont. 1860-ban Antonio Meucci bemutatta készülékét, amelyet a házában is felszerelt és használt a pincében levő műhelye és az emeleti lakás között, ahol ágyhoz kötött feleségével folyamatosan kommunikáltak. Pénze azonban csak egy ideiglenes szabadalmaztatásra volt, ezért találmányának a jogvédelme 1874-ben lejárt. Közben 1861-ben J. Philipp Ries német feltaláló már száz méterre volt képes emberi hangot elektronikus úton továbbítani, és ő volt az első, aki a szerkezetet telephonnak nevezte el. Végül 1876. február 14-én egy Kanadából az Egyesült Államokba áttelepült skót beszédkutató, Alexander Graham Bell beadta a szabadalmi kérelmét az általa elkészített és bemutatott, az emberi hangot elektronikus jellé átalakító és továbbító készülékre. Bell szabadalmi kérelme mindössze két órával előzte meg egy amerikai fizikus, Elisha Grey ugyanezen elv alapján működtetett szerkezetének szabadalmi kérelmét…
Itt áll tehát a világ, több mint száz évvel a nagy találmány megalkotása után – és nem tudhatjuk, ki találta fel a telefont! Valószínűleg nem is lenne tisztességes egyetlen, néven nevezhető feltalálót megajándékozni a dicsőséggel, hiszen nyilván tudtak egymás eredményeiről, és egy folyamatos, egymásra épülő kutató-fejlesztő munka végső stádiuma maga a telefonkészülék. Ebbe azonban a sporteredményként minden teljesítményhez egyetlen hős nevét hozzákapcsolni szándékozó Amerika nem nyugodhatott bele, így hosszas viták után 2001-ben az akkori olasz származású New York-i polgármester, Giuliani kezdeményezésére az USA kongresszusa egy nyilatkozatával az olasz bevándorló Antonio Meuccit ismerte el a telefon feltalálójának – mire válaszul egy éven belül a kanadai törvényhozás egyhangú határozatban az általuk kanadai skótnak tekintett Graham Bell elsősége mellett tette le a voksot…
És ez még csak a kezdet, hiszen a szerkezetet folyamatosan tökéletesítették, új és újabb szolgáltatásokat vezettek be, mint a szénmikrofon, a telefonközpont, a telefonhírmondó – és ezekhez a fejlesztésekhez több tucatnyi feltaláló járult hozzá! Szinte lehetetlen tehát egy-egy névhez kapcsolni az egyes találmányokat; az ipari forradalom utáni szabadalmak jó részére igaz, hogy a többségük már meglévő ötletek továbbfejlesztése.
Talán inkább csak udvarias gesztus volt az is, amikor 1911-ben a Budapestre látogató Edison azt írta Puskás Tivadar sógornőjének: „Puskás volt az első a világon, aki a telefonközpont ötletét felvetette”. Valószínűbb, hogy ez a találmány is több részötlet egyesítésével jött létre – az viszont tény, hogy az ős-rádióként felfogható telefonhírmondót, amely az előfizetők számára a telefonkészülék útján híreket és zenét továbbított a hivatalokba és a lakásokba, az 1800-as évek végén valóban Puskás Tivadar szabadalmaztatta.
A mobiltelefon 20. századi kifejlesztésében már nyilván sokfős mérnökcsoportok és fejlesztőirodák együttműködése vezetett eredményre. Az amerikai hadsereg már a második világháború éveiben elkezdett rádióhullám-alapú telefonösszeköttetést használni. Az ötvenes évek második felében jómódú svéd orvosok és nagyvállalkozók szereltettek be az autóikba az Ericsson által kifejlesztett, mintegy negyven kilogramm súlyú, tehát igazán mobilnak csak jóindulattal nevezhető szerkezeteket. Később valószínűleg a Bell Labs mérnökei voltak az elsők, akik 1970 körül kidolgozták a mobil hívásátadás elvét, és a krónikák a Motorola mérnökének, Martin Coopernek adják a dicsőséget, hogy 1973. április 3-án New Yorkban az utcáról ő bonyolíthatta le a világ első mobilhívását egy csaknem egykilós készülékkel.
Egészen addig így tudjuk, amíg valaki egy újabb névvel nem áll elő…
Magyarországon 1990. október 15-én az akkori ipari és kereskedelmi miniszter, Bod Péter Ákos a 60-as hívószámmal létrejött Westel Rádiótelefon Kft. hálózatán rádiótelefonon hívta fel az USA alelnökét, Dan Quayle-t – ez volt az első hazai mobilhasználat. Az eszköz elterjedésének viharos sebességéről egyetlen adat: húsz évvel később hazánkban több mobiltelefon működött, mint ahány állampolgára volt az országnak: a készülékek száma 2011 végén több mint 11 millió volt!
Még nincs hozzászólás