Ki kiált ily keservesen?
Fekete éjszaka van, levél sem rezdül, csillag sem remeg. És hirtelen, mintha a halál kése hadonászna, felsír egy éteri hang. Egy sikítás, artikulálatlan, fájdalmas jajkiáltás a semmiből.
Miért gondoljuk félelmetesnek az éjszakát, miért iszonyatos belegondolni is, hogy egy temetőben vagy sűrű erdőben sétáljunk ilyenkor? Nyilván semmi vagy senki nem mászkál arra, aki vagy ami nem mászkál nappal sem ugyanott, az embert mégis a hideg rázza.
Az éj hangjai
Az éjszakában tevékenykedő állatok jajonganak, zörögnek, vijjognak ilyenkor, reméljük, nem a Kaszás. De minél tovább tartózkodunk a kietlen környéken, annál inkább megindul a fantáziánk, és már attól is halálra rémülünk, ha megreccsen egy faág a talpunk alatt.
Hírt hoztam odaátról!
A néphiedelem úgy tartja, a madarak az összekötők a túlvilág és a földi világ között. Minden madár az, csak valamelyik a kedves híreket hozza, valamelyik meg a halálos fenyegetést. A halál küldöttének tartják az éjjel felsíró vagy rikácsoló madarakat. Ők a halálmadarak.
Lehetnek búbosok, galamb nagyságú bagolyfélék, baglyok vagy varjak, de az is lehet, hogy maga a Halál repked és vijjog ilyenkor a templomtorony felett.
Az hallja a hangját, akinek mennie kell
Szintén a néphit véli úgy, hogy a Halálmadár hangját a haldokló hallja meg. És persze a családtagjai. Akinek feljajdul, az harmadnapra meg fog halni. Van úgy, hogy a madár éjszaka megveri szárnyaival az ablakot, vagy napközben a tetőre repül, mondják. Ha ez történik, nem árt papot hívni.
Két éjjeli visító
Két olyan madárkánk is van, amelyik hátborzongató hangon értekezik, és éjjeli műszakban van. Két bagolyféle, a gyöngybagoly és a kuvik. Egyikük sem félelmetes külsejű, és nem nagyobbak egy csirkénél.
A gyöngybagoly kifejezetten szép, mert a pofája körüli szakállkája szívet formáz. A tekintetük elég kemény, de ez is csak azért van, mert ’összevont szemöldökkel’ védekeznek a napfény ellen, ha véletlenül nappal kerülnének elő. Mindkét bagoly az ember környezetét keresi, és legszívesebben épületek padlásain, a magtárak belső fedélgerendázatain fészkelnek, ahol nappal is félhomály uralkodik.
A gyöngybagoly az egyik leghasznosabb madár, mert ő a legkitűnőbb és legszorgalmasabb egérfogó, mert többet öl, mint amennyit egyszerre megeszik. Levadássza a denevért is, amit ám nem kéne, de ettől még igen hasznos madárka. Igaz, ha beáll az éj, kiabálni kezd kellemetlen, rekedtes hangján, mintha azt akarná mondani, hogy rűűűű. Ezután hortyogni meg kaffogni szokott, amitől még jobban borzonganak a babonások a környéken.
Kuvik-kuvik!
A kuvik teste gerle nagyságú, de nagy fejű, és gazdag tollazatánál fogva nagyobbnak látszik. Szeme és csőre sárga, lába szőrszerűen tollas, ujjai majdnem meztelenek, kurta farka alig látszik ki a szárnyak hegye alól. Fészkét szívesen rakja odvakba, vagy a szarufák mögé, de hidak alá is gyakran beköltözik.
A kuvik is szereti az ember közelségét, előszeretettel tanyázik a házak, rakodótárak, tornyok fedele alján. Kitűnő egerész ő is, de nem veti meg a csótányt sem. Nevét a kiáltásáról kapta, mely úgy hangzik, hogy kuvik-kuvik.
Estefelé gyakran rikoltozza ezt a háztetőről, innen ered a babona is, hogy a kuvik kiáltása halált jelent. Ez onnan keletkezett, hogy mikor az emberek a halálos ágyukon voltak, az ablakba szállt a kuvik, mert a haldokló szobájában égett a villany, ami odavonzotta a rovarokat. A rovarokért ment tehát a kuvik, nem a haldoklót inzultálni.
A halálbagoly
Általánosan elterjedt hit szerint a kuvik a halálmadár. Megjelenése és hangja szerencsétlenséget vagy halált jelent. Hívták halálbagolynak is, a csángók pedig táltos madárnak. Abban a házban, amelyikre rászállt, valakinek véget ért az élete. Egyes helyeken csak akkor hozott halált, ha hármat kuvikolt. Szerencsétlenséget jelentett, ha valaki nappal látott kuvikot; ha éjszaka, álmában látta, akkor viszont halált.
Soha már…
A varjú és a holló éles hangadásával, fekete színével félelmet ébresztett régen, ezért a mesékben, mondákban is mindig sötét aura lengi be őket. Lélekvivő madárnak is tartották, amelyek az élők és holtak világa között szabadon átjárnak.
A félelmet keltő érzést az váltotta ki az emberekben, hogy dögevő lévén, mindig a csaták után maradt holtakból ettek, ezért baljós jelnek vették a madarak megjelenését. Svédországban és Németországban pedig kifejezetten a meggyilkolt emberek szellemeinek, elkárhozott lelkeknek tartották a hollókat.
A szintén fekete varjak elhullott társaik köré gyűlnek, és károgva gyászolnak. Többéves kísérletek bizonyítják, hogy elhullott társuk kárán próbálnak tanulni, megosztani egymással az információkat, ezért gyűlnek köréje.
(Forrás: arcanum.hu, wikipedia, vasarnap.com, magro.hu)
„Egy éjszaka az Ú-szimfóniába
a völgy felöl egy fájó hang hat át,
csak az tud így zokogni, aki árva
s tavasszal hontalan keres tanyát;
csak annak búghat így a szíve fájva,
akit halálos bánat üz tova
lappangtató, sötét erdő-magányba –
s meg nem vigasztalódhatik soha. (…)”
Áprily Lajos: Halálmadár – részlet
Még nincs hozzászólás