Kettő az egyben szülők
Nem ritka manapság, hogy egy gyerek csak az egyik szülővel nő fel, míg a családból kilépő féllel szinte teljesen megszűnik a kapcsolata. Az ilyen szomorú esetek mögött általában nem tervezett ifjúkori terhesség, külföldre költözés vagy új család alapítása áll, ahol a házastárs nem nyitott az előző kapcsolatból származó gyermekkel való kapcsolattartásra.
A környezet megrökönyödésére és megvetésére számíthat az, akiről kiderül, hogy elhagyta a családját, hiszen a társadalom minden körülmények között a szülő-gyermek kapcsolattartást támogatja. Az egyedül maradt szülőnek is traumát jelent, ha a társa magára hagyja: úgy kell a gyermekét átsegítenie a megrázkódtatáson, hogy ő maga is tele van fájdalommal. Külön nehézség, hogy sötétben kell tapogatóznia, mivel valószínűleg nem látott tömegesen példákat az ilyen helyzetek megoldására. Ezért hát úgy dönt, hogy magára vállalja – esetleg magára erőlteti – a másik szülő szerepkörét is.
És valóban nem árt elmozdulni az úgynevezett szürke zóna, vagyis az apai és anyai tulajdonságok határterülete felé, hiszen bizonyos szintig összeegyeztethető az anyai babusgatás az elvárásokkal, illetve az apai autoritás az elnéző szeretgetéssel, ám vigyázni kell, hogy ne sérüljön az eredeti szülőmodell hitelessége. Ha átlépjük ezt a határt, könnyen „két szék közt a pad alá” helyzetbe kerülhetünk. A szakemberek egyetértenek abban, hogy jobb, ha a két hiányos szerep helyett az egyik mintát közvetítjük a gyerek felé, teljes egészében.
Kangyal Ágnes családterapeuta szerint a mozaikcsalád lehet a megoldás, vagyis egyedülálló szülőként sem szabad lemondani a párkeresésről, hiszen – a gyakori tévhittel ellentétben – ez a gyermek érdeke is. Nagyon sok, csonka családból származó felnőtt vezeti vissza a párkapcsolati kudarcait arra, hogy gyerekkorában nem látott mintát arra, mit jelent társnak lenni. Ám a párkeresés nem mindig jár sikerrel. „Ebben az esetben érdemes odafigyelni, hogy a gyerek körül mindig legyenek olyan személyek, akikből össze tudja rakni a hiányzó szülőmodellt. Ez lehet egy nagymama, egy nagybácsi, egy edző vagy egy segítőkész szomszéd néni.”
Kettős szereposztás
Ma már nem könnyű kijelentő módban beszélni arról, hogy mire alkalmasabbak a nők és mire a férfiak, de ha gyereknevelésről van szó, nagyon is szükséges az anyai és az apai modell elkülönítése. Persze itt sincsenek egzakt definíciók: inkább csak rugalmas, a családtagok egyéniségét figyelembe vevő iránymeghatározásokról beszélhetünk. Csakhogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerek a születése előtt az édesanyja testében tölt kilenc hónapot, ezt követően pedig a szoptatás is az anyához köti. Így praktikus, ha vele alakul ki egy érzelmi biztonságra alapuló kötődés.
Vagyis az anya alakítja ki azt a belső meggyőződést a kicsiben, hogy bármi történjék a külvilágban, nem számít, mert a lelki harmónia minden külső tényezőtől független. A felnőtté válás során ugyanakkor azt is meg kell neki tanítani, hogy azzal a bizonyos „bármivel” képes legyen megbirkózni. Egyetlen személy ezt a két különböző mentalitást nem tudja hitelesen képviselni: vagy azt sugalljuk, hogy „semmi baj, nem ez a fontos”, vagy azt, hogy „te ezt meg tudod oldani, csak akarnod kell”: hiszen ha valami nem fontos, miért kellene akarni? Ezért a motiváló, elváró szerepkört főként a másik szülő, vagyis az apa szokta betölteni. Persze, a családtagok egyéniségétől függően az se baj, ha fordított a leosztás.
Hiányzó példaképek
Az idő előrehaladtával a nemi identitás kialakulása kerül előtérbe, amit az azonos nemű szülőtől veszünk át, tanulunk el. Gyakori eset, hogy az apa nélkül felnövő fiú a tévében látott akcióhősöket vagy előadóművészeket veszi mintául, ezért úgy gondolja, hogy az igazi férfi mindig és minden körülmények között „laza” és „vagány”. Ennek ellenkezőjéről csak egy valóságos férfi példakép tudná meggyőzni. A rosszabbik eset, amikor komoly önbizalomhiány alakul ki, mert nem tartja elég menőnek magát a médiában látott ideálhoz képest. Természetesen ezek fordítottja megtörténhet az anya nélkül felnőtt lányokkal is.
Ha a gyermek meg szeretné keresni az elhagyó szülőt, támogassuk ebben. Már egy találkozás vagy egyetlen benyomás is választ adhat a kérdéseire. Az egészséges és stabil énkép kialakulásában segítheti, ha megismeri a genetikai állománya eredetét, hiszen nem mindegy, hogy egy tulajdonságára örököltként tekint majd, vagy úgy, mint amit a szocializáció során sajátított el.
Egy gyerek az ellenkező nemű szülőnek köszönhetően tapasztalja meg, hogy a másik nem képviselőivel máshogy kell viselkedni, mert másképp reagálnak és máshol vannak a határaik. Sőt, egyfajta rutint szerez abból, milyen módon lehet a nemi eltérésekből eredő konfliktusokat kezelni. Abból is csak profitálhat, ha látja, hogy a két szülő milyen kompromisszumok segítségével működik együtt.
Az elhagyott gyermekek felnőttkorukban gyakorta kötődési nehézségekkel küzdenek. Ez arra a tudat alatti rettegésre vezethető vissza, hogy úgyis el fogják hagyni őket. Ezt elkerülendő vagy szabotálnak minden komolyabb érzelmi elköteleződést, vagy extrém módon ragaszkodóvá válnak, és a végtelenségig alárendelik magukat a kapcsolatokon belül. Az ilyen frusztrációknak jelentheti a végét a találkozás az elhagyó szülővel: azáltal, hogy arca, személyisége lesz annak, aki annak idején kisétált az életéből, már nem általában a kapcsolatokhoz kötődik a csalódás élménye, hanem egy konkrét emberhez.
Még nincs hozzászólás