Két nővel és négy gyerekkel
Én szerelmes voltam a feleségembe. Huszonnyolc évig – mondja.
– Akkor is szerelmes voltam belé, amikor a harmadik gyerek után kicsit meghízott. Sőt, akkor még inkább. Finom volt a csípőjébe beleharapni, éjjel átölelni, reggel kávét vinni neki az ágyba. Szerettem, akkor is, amikor kócosan, álmosan, nyűtt pizsamában mezítláb csoszogott ki a fürdőszobába. A testének akkor is jó illata volt. Ébredés után. Vagy akkor igazán. Akkor szerettem legjobban ölelni, amikor félálomban megfordult, és a popsiját dugta az ölembe. Jó volt így ébredni évtizedeken át. Szerettem, hogy egyre többet kettesben vagyunk.
A gyerekek megnőttek, a legkisebb is gimnáziumba jár. Már nem bújnak mellénk az ágyba. Már nem veszekszenek, az egyre szűkösebb helyért kettőnk között. A saját útjukat járják. Néha elképzeltem, hogyan kísérem a lányomat oltár elé. Elképzeltem, milyen jó lesz unokákkal átélni újra a világra csodálkozás örömét.
A férfi nem néz rám, miközben meséli. A cipője orrát bámulja szüntelen, s látom rajta, hogy még ma is bármelyik pillanatban elsírná magát, amikor erről beszél.
– Két hónapig jártam gyászfeldolgozásra. A terapeuta feladatokat adott, naponta el kellett végeznem őket. A gyász feldolgozása ugyanis munka. Kemény feladat. Szóval Edit, a terapeutám segítségével lassan kezdtem egy kicsit jobban érezni magam, s eljött a pillanat, amikor már nem a pszichológust, hanem a nőt kezdtem látni benne.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 1. számának 24. oldalán!)
Még nincs hozzászólás