Két nővel és négy gyerekkel
Én szerelmes voltam a feleségembe. Huszonnyolc évig – mondja.
– Akkor is szerelmes voltam belé, amikor a harmadik gyerek után kicsit meghízott. Sőt, akkor még inkább. Finom volt a csípőjébe beleharapni, éjjel átölelni, reggel kávét vinni neki az ágyba. Szerettem, akkor is, amikor kócosan, álmosan, nyűtt pizsamában mezítláb csoszogott ki a fürdőszobába. A testének akkor is jó illata volt. Ébredés után. Vagy akkor igazán. Akkor szerettem legjobban ölelni, amikor félálomban megfordult, és a popsiját dugta az ölembe. Jó volt így ébredni évtizedeken át. Szerettem, hogy egyre többet kettesben vagyunk.
A gyerekek megnőttek, a legkisebb is gimnáziumba jár. Már nem bújnak mellénk az ágyba. Már nem veszekszenek, az egyre szűkösebb helyért kettőnk között. A saját útjukat járják. Néha elképzeltem, hogyan kísérem a lányomat oltár elé. Elképzeltem, milyen jó lesz unokákkal átélni újra a világra csodálkozás örömét.
A férfi nem néz rám, miközben meséli. A cipője orrát bámulja szüntelen, s látom rajta, hogy még ma is bármelyik pillanatban elsírná magát, amikor erről beszél.
– Két hónapig jártam gyászfeldolgozásra. A terapeuta feladatokat adott, naponta el kellett végeznem őket. A gyász feldolgozása ugyanis munka. Kemény feladat. Szóval Edit, a terapeutám segítségével lassan kezdtem egy kicsit jobban érezni magam, s eljött a pillanat, amikor már nem a pszichológust, hanem a nőt kezdtem látni benne. Természetesen alakult minden. Meggyógyultál, mondta, készen állsz egy új kapcsolatra. Készen álltam, s ki mást választhattam volna, mint őt, aki szép volt, okos, és jobban ismert engem, mint én saját magamat.
Nem akarta pótolni a feleségemet. Megpróbálta szeretni a gyerekeimet. Nem volt könnyű. Kamasz gyerekeknek még a szüleik is nehezen bocsátják meg a zűrjeiket.
A kisebbik fiam nem járt be a gimnáziumba. Akkor tudtuk meg, amikor már majdnem kirúgták. A szobájában mindig érezni lehetett a fű szagát. A lányom minden héten más fiúval jött haza. Nem mertem megkérdezni, hogy védekeznek-e, de mindig attól féltem, hogy egyszer bejelenti, terhes vagyok. A legidősebb viselte viszonylag jól a helyzetet. Igaz, ő már majdnem felnőtt. Idén kapja meg a diplomáját. Megérteném, ha elköltözne. Mindhárman máshogyan dolgozták fel, hogy az anyjuk elhagyta őket.
Meg engem.
Mert szerelmes lett.
Edit azt mondta, kapuzárási pánik.
Az nem a férfiaknak szokott lenni?
Szerelmes lett, és elköltözött a pasijához, egy nála tizenhét évvel fiatalabb tanítványához. Nem akartam elhinni, amikor a szemembe nézett, és közölte. Mást szeretek, és hozzá költözöm.
Biztosan voltak jelek, idegen illatok, zavart mozdulatok, félrenézések. Nem vettem észre. Utólag, amikor visszagondolok azokra a hónapokra, amikor még együtt voltunk, felfedezni vélek késéseket. A régi intimitás, a reggeli összebújások hiányát. De akkor azt gondoltam, hogy ez biztosan a klimax. Azt hittem, természetes, hogy ebben a korban a nők már nem igénylik annyira a szexet. Én akkor is szerettem őt, amikor visszautasított, amikor egyre gyakrabban fájt a feje, és éjjel elhúzódott mellőlem az ágyban. Akkor is ágyba vittem a kávét, és elmosogattam, és levittem a kutyát.
Azon az estén, amikor elmondta, hogy elköltözik, nem tudtam mit mondani. Te tényleg nem vettél észre semmit, kérdezte. Őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy nem, semmit. Nem akarta elhinni. Azt mondta, te mindig ilyen naiv voltál, ilyen jófiú. Túl jó voltál. Lehettél volna rosszabb – mondta, és tényleg elköltözött.
Otthagyta a házat, amit együtt építettünk, a gyerekeket, akiket együtt neveltünk. Otthagyta az életének 28 legszebb évét. Nem csak engem. Még ahhoz sem volt erőm, hogy tartóztassam, hogy magyarázatot kérjek. Olyan váratlan volt, olyan hihetetlen, hogy megmerevedtem.
Olyanná váltam, mint egy gép. Dolgoztam, vásároltam, levittem a szemetet meg a kutyát. Éjjel altatóval aludtam, nappal nyugtatókon éltem, s ha láttam a gyerekeket, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Persze, papa, mondták. Pedig semmi sem volt rendben. Velük sem. De akkor ezzel nem tudtam törődni.
Ha Edit nem jön, talán túl sem élem. Edit kedves, megértő, türelmes. Tudja, hogy a feleségembe vagyok szerelmes. Még most is. Azt mondja, az a fontos, hogy te szeress, akkor is, ha téged nem szeretnek.
Sejthettem volna a jövőnket, de én Edittel is pontosan ugyanolyan naiv és jófiú voltam, mint mindenkivel. Edit negyven elmúlt, gyereke nincs, a szülei már nem élnek. Persze hogy terhes maradt. A negyedik gyerekemmel. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy újra apa leszek, tizenhét év után. Számolgattam, hogy hány éves leszek, amikor ez a születendő érettségizni fog. Nem akartam elölről kezdeni az éjszakai felkeléseket, a pelenkázást, a fogzást, a zűrös gyerekkori időszakokat. Volt két lázadó kamasz a házban, meg egy harmadik, akiről egyre kevesebbet tudtam.
Csupa félelem volt a kilenc hónap. Edit a terhességet és a szülést is jól viselte. Én rosszul. Ő két hónappal a szülés után már újra olyan volt, mint amikor megismertem. Karcsú, izmos, nyugodt, én meg elhagytam magam. Nem jártam az edzőterembe, minden este söröztem, és egyre rondább pocakom lett.
Tegnap délután lefeküdtem egy kicsit pihenni. Edit a hasamra tette a babát. Ott aludt rajtam három órán át. Mozdulni sem mertem, mégis jó volt.
Akkor döntöttem el, hogy elveszem Editet feleségül. Csak előbb elválok.
Azonban amikor be akartam adni a válópert, a feleségem kiborult. Sírt. Azt kérdezte, hogy tehettem meg ezt vele.
De hát mit? Kérdeztem. Őszintén nem értettem.
Azt mondta, nem válik el. Azt mondta, huszonnyolc évet nem lehet egy perrel lezárni. Ő tudja, hogy még mindig szeretem, és ő is szeret engem. Már bánja, hogy otthagyott. Tévedés volt, a hormonok játéka, egy utolsó esélye a múló fiatalságnak. Vissza akar jönni.
Késő, válaszoltam.
Azóta bosszút forral. A gyerekeket ellenem hangolja, mindenhol elmond mindenféle szemétnek. Sajnálom őt. Én tényleg szerelmes voltam belé. Huszonnyolc évig.
De nem élhetek két nővel és négy gyerekkel egy fedél alatt!
Még nincs hozzászólás