Kapunyitási pánik
Érdekes dolog megélni, hogy mindaz, amiről az ember korábban csak könyvben, csak tanulmányaiban olvasott, vele is megtörténik. Mostanában egyre többet hallani a quarterlife crisisről, másképpen a kapunyitási pánikról.
Hallottam, olvastam is sokat erről. Tudom róla, hogy létezik, azonban más tudni róla, és más átélni.
Most, hogy elérkeztem tanulmányaim végéhez. Nincs többé katalógus, nincs gyomorgörcs, nincs vizsgaidőszak, nincs többé ravasz puskázási módszer. Nincs többé szakdolgozatírás, amikor minden egyes fél mondatot fogcsikorgatva és vért izzadva préselek ki magamból. Nincs többé Tisztelt Tanárnő, és Tanár úr, nincs többé egyetem.
Végre. De akkor most mi van?
Előtted az élet, fiam, tengernyi a lehetőség, csak annyit kell tenned, hogy kitárod az ajtót. Meg persze meg kell írnod az önéletrajzod. Illetve állásokat kell pályáznod. Ne aggódj, könnyű lesz. Mondták a tanáraim.
Könnyű? De mégis hol kezdjem? Kommunikáció szakos diplomámmal lehetek bármi. A riportertől (amire persze nincs semmi esély, mert ahhoz kapcsolatok kellenének), a recepcióson át, lehetek rendezvényszervező asszisztens és animátorgyakornok, weblapszerkesztő, információs étékesítő munkatárs vagy beutaztató referens.
Túl sok minden. Hogyan lehet ezek közül választani.
Online munkakereső regisztrációk, motivációs levelek és pályázatok megírása után végre csörgött a telefon. Az állás csodásan hangzott, egy ötcsillagos hotelben kéne havi kétszer négy napban csapatépítő tréninget tartani a cég munkatársainak. Jó fizetés, játékos, kreatív, csodás környezet, álommunka.
Egy csak a bökkenő: A cég, amely az állást hirdeti, úgynevezett webkamera-modellkedéssel foglalkozik. Ehhez a felnőtt tartalmú szolgáltatáshoz nekem persze semmi közöm nem lenne, magyarázta a hr-es kisasszony, nekem csak a csapatépítő tréninget kellene megtartanom nekik.
Hát ez volt az én első állásajánlatom.
Érdekes, hogy a profi álláskereső oldalon, amely kidobta ezt az „álommelót”, egy szóval sem szerepelt, hogy mi is a cég profilja. Ezt a kis részletet elfelejtették megemlíteni. Először azt gondoltam, elvállalom. Nem az én lelkemen szárad, a „modellek” munkaköre.
A fizetés magas, és maradna szabadidőm az álmaim megvalósítására. De aztán eszembe jutott a családom. Hogy is magyaráznám el például a nagymamámnak, hogy kiknek is tartok én tréningeket. Végül döntöttem: nem vállalom el.
De vajon hányan akadnak még bele ehhez hasonló „kétes” üzletekbe? Hogyan szűrjünk állást egy olyan világban, ahol már a weblapfejlesztő asszisztensnek is asszisztense van?
És hogyan döntsünk jól, hogy az álmunkat is kövessük, és közben ne adjuk el pénzért a lelkünket. Ha én színészettel és írással akarok foglalkozni, hogyan elégedhetnék meg egy recepciós állással, amely csak arra jó, hogy hogy ne haljak éhen, miközben a valódi álmomat hajkurászom?
Nem csak én küzdök ezzel a problémával. Van egy barátnőm, aki úgy döntött, hogy a szociológusdiplomájával inkább elmegy Londonba pénzt keresni. Idős néniket ápol az otthonukban, olyanokat, akiket nem látogatnak a családtagjaik.
Azt hiszi, hogy majd csak egy ideig. De abba tudja majd hagyni? Nem biztos. A velem egykorú barátnőim folyamatos szorongásban élnek amiatt, hogy képtelenek megvalósítani önmagukat. Mi, huszonévesek szinte valamennyien úgy érezzük, hogy az élet állandó kockázat, nincs stabilitás, bizonyosság, egyetlen rossz döntésünk az egész jövőnket meghatározhatja. Miközben körülöttünk minden állandóan változik.
Minél többet gondolkozom erről, annál inkább oda lyukadok ki, hogy a pénznél fontosabb, hogy mindig maradjunk hűek magunkhoz, csak pénzért semmiképpen ne hagyjuk el a hazánkat. Mert miközben külföldön mosogatunk egy étteremben, vagy idős nénik alatt cserélgetjük az ágytálakat, elúsznak a húszas éveink a fejünk felett.
Azt gondolom, ne adjuk fel! Egyszer majdcsak ránk talál a méltó állás a milliónyi lehetőség között.
Még nincs hozzászólás