Kapcsoltam...
Mikor az újságíró kollégáknak felvezettem, hogy írni kellene az álláshalmozás-témáról, többen hangosan felröhögtek, majd közölték, hogy nálam tipikusabb képviselőt ehhez aligha találnának.
Az, hogy mit csinálok az újságírás és a szerkesztés mellett – bár a szemfülesebb olvasók már biztosan tudják –, most nem lényeges. A legérdekesebb abban, ha valaki két-három különböző szakma között cikázik, az a képesség, amit én átkapcsolásnak neveztem el.
Előfordul, hogy egy nap sok minden vagyok; mindegyik identitásom kap néhány órát. És ebbe még nem számoltam bele szívbéli hivatásomat, az anyaságot, ami a munka közötti részeket tölti ki, szinte teljes egészében.
Bevallom, a lassan ötévesem is célozgatott már arra, hogy nem mindig kapcsolok jól. Amikor fél 10-kor, a szokásos esti szertartásunk után (fürdés, fogmosás, esti mese, jóéjt-puszi, ivás, forgolódás, plüssállatok megkeresése, ivás, puszi…) még az ölembe húztam a laptopot az ágya végében, félig lehunyt szeme mögül megjegyezte: anya, már megint dolgozol!
Ezeken a napokon mindig bosszús leszek, hogy miért is nem férek bele az időmbe, és néhány kósza perc erejéig egy 8-tól 4-ig állás után vágyakozom, de ez általában hamar elmúlik, mert az, hogy jórészt magam oszthatom be a munkaidőmet, az én helyzetemben igazi kincs. És örökös elúszás az idővel.
A több lábon állás szépsége mellett olykor nagy önfegyelmet, és tudatos felkészülést igényel átállni az egyik lábról a másikra. Hogy az írás és a szerkesztés viszonylag magányos, csöndes órái után villámgyorsan felpörögjek annyira, hogy csoportokat tudjak lelkesíteni a testmozgásra, majd utána már fáradt testtel és szellemmel megint másoknak segítsek eligazodni a lelkük útvesztőiben – immár egy újabb szakmai szerepben.
Minden hivatásomat szeretem, én választottam őket, és nagyon jól kiegészítik egymást. Mégis, néha, egyik helyszínről a másikra sietve, vagy épp az oviba a gyerekért, felteszem magamnak a kérdést: akkor most mi vagyok én? Az ötévesnek az egyszerűség kedvéért mindig az mondom, hogy újságíró, bár ő ebből még csak annyit lát, hogy anya püföli a laptopot, és lapzárta táján olykor úgy fest, mint egy zombi.
A fiam egyébként egyelőre szuperhős szeretne lenni. Azt hiszem, ez is közös bennünk. A legtöbb napon én is úgy érzem, hogy elkelne néhány szuperképesség. Azután kapcsolok…
Még nincs hozzászólás