Jöttek, láttak, mentek
Néhány héttel ezelőtt lapunk hasábjain Tóth Vera elmesélte, hogy A Dal című műsor egyik résztvevőjét leköpték az utcán.
Bevallom, én ezeket a tehetségkutató műsorokat,továbbá a valóságshow-kat nem nézem, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki bármi olyat véthetne a képernyőn, amiért megérdemelné ezt a gusztustalan inzultust. Persze, gondolhatják a tévés valóságshow-k rajongói, aki nem nézi, az ne szóljon hozzá, majd ők eldöntik, le kell-e köpni valakit az utcán, vagy nem, de ugyebár nekem megvan a magam oka, amiért inkább nem nézem az ilyen adásokat.
Ezek a műsorok véleményem szerint mélységesen megalázzák az embereket. Nem a néha még általam is nézett, színvonalas és izgalmas tehetségkutatók döntőiről beszélek, ahol a már valódi énekes profizmus mellett oly sok apró nüansz játszik szerepet abban, ki viszi el egy évre a győztes babérokat, s az azzal járó összes kellemes nyereményt.
(Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ezekre a műsorokra a díjazás is jellemző: az egyik adó jeles tehetségkutatójának főnyereményei között ugyanis szerepelt egy minden jóval ellátott luxuslakás, ahol a győztes lakhat. Egy évig! Mindegy, honnan jött, hová megy, egy évig élhet a felső tízezer szomszédjaként, élvezheti a távfűtés, a melegvíz, a mosó-, mosogató- és szárítógép minden luxusát, hempereghet a pazar hálószoba fantasztikus ágyán tizenkét hónapig, majd kiebrudalják, és mehet vissza oda, ahonnan jött.)
Szóval az elő- elődöntők és válogatások mókás jelenetei abból fakadnak, hogy éppen valakinek a megalázása, életének tönkretétele folyik a képernyőn. Tudom, senkit sem kényszerítenek, hogy jelentkezzen egy valóságshow szereplőjének. Nem is a tudományos akadémiák titkos tagjai vetélkednek itt. De ha valaki elindul egy ilyen versenyen, bemegy egy villlába, tehetséggondozó házba lakni, az nyilván hisz magában. Valamit feltételez magáról, ami vagy van neki, vagy nincs.
Ezt, persze, néha már a televíziók portásai is el tudják dönteni, mikor látják a sóvár szemeket, az életre felpakolt kis motyókat bejönni a kapun, de nem szólnak, hogy komám, maga már öreg és nevetséges, te meg ügyetlen vagy, és röhejes. Sőt, odaengedik a kamera elé, hadd kacagjon ország-világ. De ilyenkor nem egy színész mulattat minket, könyörgöm! Hanem valaki, akinek éppen az élete, egy álma törik derékba.
Annak idején indult egy Melinda nevű hölgy, talán a Megasztárban, aki olyan abszurd volt, hogy egy ideig tovább is engedték, a közönség sem hagyta, hogy kiessen szegény, kardigános kis nő. Pedig, ugyebár, kezdettől lehetett tudni, hogy egy ilyen asszonyka – habitusánál, stílusánál és tehetségénél (tehetségtelenségénél) fogva – nem nyerheti meg a versenyt, de még a döntőbe se kerül majd be. Melindáról már a műsor elején kiderült: a kritikát nem viseli jól, kiborul tőle, kisebbségi komplexussal küszködik, labilis idegállapota miatt erős hangulatingadozásai vannak. Ám amíg bent van, addig lehet róla sztorizni, cikkezni. Akkor ugyan volt egy zsűritag, Friderikusz Sándor, aki hiába ismételgette, hogy ez a hölgy pszcihoanalízisre szorul, mindenki azt hitte, Melinda ellen van kifogása. Holott így próbálta figyelmezteni az egész rendezést, és a nézőket, hogy nem lehet feláldozni egy embert a műsor sikere érdekében.
És az ilyen tehetségkutatók, valóságshow-k, már több ember kettétört életéért felelnek. Tisztelet a kivételnek.
Még nincs hozzászólás