Japán úti kalandok kezdőknek és haladóknak
Hosszú hónapokig készültünk az útra, barátkoztunk a gondolattal, hogy a nyolcezer kilométerre fekvő országba induljunk. Kérdezgettük azokat, akik Japánban éltek, tanultak, néztünk videókat, olvastunk beszámolókat, hogy dönteni tudjunk, milyen évszakban a legideálisabb, milyen városokat érdemes felkeresni, hol foglaljunk szállást. Viszont a reptérről kilépve már azonnal tudtuk: bármilyen ismerős is ez a világ, semmilyen eddigi élményünkhöz nem fogható. Mert Japán tényleg más. Minden napfelkeltéjében, minden pillanatában, bármerre is induljunk.
Oszakában landolunk, egy szeptember eleji napon – nagyjából 26 órányi talpon levés után. Már önmagában ez szédítő. A megérkezéshez pedig nagy levegőt kell venni a földhöz vágó hőség és a magas páratartalom miatt. Bőröndjeinket cibálva, kissé számkivetetten érezzük magunkat a forgatagban, egészen a városba tartó vonat eléréséig. A peronőr kicsit később szívélyesen elkalauzol minket a jegyirodáig (dacára, hogy automaták egész sora működik), ahol ugyancsak végtelen nyugalommal kellemes angoltudással és segítőkészséggel gondoskodnak rólunk.
Még azzal is, hogy a fizetendő összeget külön kis számológép kijelzőjén mutatják meg. Semmit nem bízva a véletlenre, esetleges félrehallásra. És ez a fogadtatás végigkísér majd minket teljes utunkon. Bármerre is menjünk a hegyekbe tartó kisvasúton, ahol szinte kizárólag mi leszünk egyedül európaiak, vagy a klasszikus ryokan szálláson, ahol egyik házigazdánk kitörő és őszinte örömmel konstatálja, honnan is érkeztünk.
S hogy mennyire jellemző az itteniekre a türelem, idekívánkozik egy későbbi történés. Az Ashi-tó mellett egész napos esős kirándulás után szeretnénk felszállni egy buszra. Hosszú keresgélés után sem találjuk a buszmegállót, míg végül egy, a buszforgalmat irányító helyi BKV-s hölgy szinte kézen fogva minket visz el árkon-bokron az útszéli, alig látszó megállóba. Mire megköszönnénk, már mosolyogva el is tűnik.
Befut a busz, két kiskamasz fiú tépelődik, hogy felszálljon-e vagy sem. Egyikük fellép a busz lépcsőjére, onnan beszélget a lent álló barátjával, aki a telefonja útvonaltervezőjében merül el. A busz mögötti sor (nincs buszöböl) ki tudja, meddig torlódhat, de sem egy hangos szó, sem duda nem hallatszik. Sőt, a buszsofőr is csendesen várja, hogy a fiúk eldöntsék, felszállnak-e. Legalább egy perc telik így el. Az ajtó pedig már akkor csukódik, amikor a srácok biztonságosan leültek.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 11. számának 51. oldalán!)
Még nincs hozzászólás