Japán úti kalandok kezdőknek és haladóknak
Hosszú hónapokig készültünk az útra, barátkoztunk a gondolattal, hogy a nyolcezer kilométerre fekvő országba induljunk. Kérdezgettük azokat, akik Japánban éltek, tanultak, néztünk videókat, olvastunk beszámolókat, hogy dönteni tudjunk, milyen évszakban a legideálisabb, milyen városokat érdemes felkeresni, hol foglaljunk szállást. Viszont a reptérről kilépve már azonnal tudtuk: bármilyen ismerős is ez a világ, semmilyen eddigi élményünkhöz nem fogható. Mert Japán tényleg más. Minden napfelkeltéjében, minden pillanatában, bármerre is induljunk.
Oszakában landolunk, egy szeptember eleji napon – nagyjából 26 órányi talpon levés után. Már önmagában ez szédítő. A megérkezéshez pedig nagy levegőt kell venni a földhöz vágó hőség és a magas páratartalom miatt. Bőröndjeinket cibálva, kissé számkivetetten érezzük magunkat a forgatagban, egészen a városba tartó vonat eléréséig. A peronőr kicsit később szívélyesen elkalauzol minket a jegyirodáig (dacára, hogy automaták egész sora működik), ahol ugyancsak végtelen nyugalommal kellemes angoltudással és segítőkészséggel gondoskodnak rólunk.
Még azzal is, hogy a fizetendő összeget külön kis számológép kijelzőjén mutatják meg. Semmit nem bízva a véletlenre, esetleges félrehallásra. És ez a fogadtatás végigkísér majd minket teljes utunkon. Bármerre is menjünk a hegyekbe tartó kisvasúton, ahol szinte kizárólag mi leszünk egyedül európaiak, vagy a klasszikus ryokan szálláson, ahol egyik házigazdánk kitörő és őszinte örömmel konstatálja, honnan is érkeztünk.
S hogy mennyire jellemző az itteniekre a türelem, idekívánkozik egy későbbi történés. Az Ashi-tó mellett egész napos esős kirándulás után szeretnénk felszállni egy buszra. Hosszú keresgélés után sem találjuk a buszmegállót, míg végül egy, a buszforgalmat irányító helyi BKV-s hölgy szinte kézen fogva minket visz el árkon-bokron az útszéli, alig látszó megállóba. Mire megköszönnénk, már mosolyogva el is tűnik.
Befut a busz, két kiskamasz fiú tépelődik, hogy felszálljon-e vagy sem. Egyikük fellép a busz lépcsőjére, onnan beszélget a lent álló barátjával, aki a telefonja útvonaltervezőjében merül el. A busz mögötti sor (nincs buszöböl) ki tudja, meddig torlódhat, de sem egy hangos szó, sem duda nem hallatszik. Sőt, a buszsofőr is csendesen várja, hogy a fiúk eldöntsék, felszállnak-e. Legalább egy perc telik így el. Az ajtó pedig már akkor csukódik, amikor a srácok biztonságosan leültek.
Ebből, és még számtalan más helyzetből, is világosan látszik, Japán nem az ideges emberek országa. S ahogy egy buddhista szentély előtt megpillantom a kiírást, miszerint ’go slowly’, azaz lassan járj, már magamévá is tettem az útmutatást. Nyugalom, béke, türelem, figyelem, odafordulás, segítségnyújtás – milyen egyszerű is lenne mindenütt a világ, ugye?
Döbbenet, de dacára annak, hogy majd 124 millió ember él 364 ezer kilométeren, mégis – kis túlzással, talán, azt érezheted, hogy ebben a kultúrában és társadalomban az egyén számít. Konkrétan TE számítasz. Ma te kapsz segítséget, és holnap te segítesz, ma te figyelsz másra, holnap rád figyelnek. És ez a kelet-közép-európai térségből érkezőnek – bármilyen jóleső megtapasztalás is, szinte felfoghatatlan.
Varázslatok, mesék és a logika
Mint ahogy a második esti oszakai csavargásunk szinte véletlenszerű állomása – egy játékterem is az a nyüzsgő Dotombori negyedben. Igen, pont, mint a filmekben, leszámítva a hely 5D-s megtapasztalását – a sodródást a tömeggel, az illatokat, olykor szagokat, a különböző nyelvek elképesztő kakofóniáját, a nyüzsgést, a fények, reklámok villanását az égig érő felhőkarcolók tövében, a lépten-nyomon fényképezkedő turistákat, szóval ezt az egész nagy őrületet a langyos esti szélben.
És amikor megáll az ember egy pillanatra, hogy mindezt befogadja – képzeld, nem lökik fel, nem botlanak bele, tényleg olyan, mintha egy varázslatos, de élő 21. századi mesekönyvben állnánk, amelyben mindenki egyszerre beszél, mozog, vesz levegőt, csupán mi vagyunk búra alatt.
Persze nyilván fotózkodunk Glico-mannel, azzal az óriási futó neonalakkal, aki 1935 óta ikonikus figurája a városnak. Idén lesz tíz éve, hogy (évtizedek alatt sokat változott az aktualitásoknak megfelelően) épp átlépi a célvonalat – egyébiránt a Glico élelmiszer-feldolgozó cég ’reklámembere’, szimbolizálva a glico cukorkát is.
Felfedezzük még a negyed lüktető üzleteit, tax free shopjait, szembesülünk a milliónyi apró játékot rejtő automatákkal, amelyek egy épület akár több emeletén keresztül hívogatják az utcáról betérő felnőttet, gyereket. Egyébként ez Oszaka szórakoztatónegyede. Története 1612-ig nyúlik vissza, ekkor építették a hajózási kereskedelem fellendítésére a városon átívelő csatornát (a bori szó csatornát jelent) és a mellette levő sugárutat. Néhány évvel később már szórakoztatónegyeddé kiáltották ki – khabuki színházakkal és az egyedülálló Karakuri bábszínházzal. (A 15. századi fehér arcú klasszikus karakuri babák önműködőek voltak, úgy mozogtak, mintha élnének – a mechanikus babában az alkotók a nyugati technológát ötvözték a japán ősi hagyományokkal.)
Hogy mára mivé nőtte ki magát a hely? Nos, ennek egyik legszembetűnőbb példája a fentebb említett játékterem, amely mágnesként vonzza a turistákat. Felnőtt, javarészt férfiak ülnek hosszú sorokban egymás mellett, előttük egy valamilyen mesét, de legalábbis meseszerű figurákat felvillantó játékgép, amelyből csilingelve hullnak alá a kis ezüstszínű fémgolyók. Azt, hogy valójában mi történik, ki és mi ellen kell harcolni, mi okból – lehetetlen kideríteni, értelmezhetetlen, ami itt történik.
Viszont megbabonáz, és sokáig nem enged. Csak szédelgünk a sorok között. Későbbi városi felfedezőútjainkon sokféle megjelenési formájával találkozunk még a játékgépezésnek, ahol a nyerés a mese átélése, a szórakozás mellett csupán másodlagos szempontnak tűnik.
Az oszakai akvárium napközbeni élmény – legnagyobb attrakciója az elképesztő fajta gazdagság: delfinek, fókák, ráják, óriáscet, pörölycápa úgy nyüzsögnek a nyolc emeleten keresztül csodálható és körbejárható akváriumban, mintha csak egy forgalmas autópályán jönnének-mennének. Itt is, akárcsak a várnál, jelentős tömeggel szembesülünk, mégis működik minden, hiszen ha türelem van – márpedig van –, az ember eléri, amit szeretne megnézni.
Az egyetlen, kisebb csalódást a vár okozza – délután háromnegyed ötkor már felesleges bemenni (ötkor zár ugyanis), ráadásul nem működik a lift, így ennyi idő alatt gyalog a lépcsőkön nem mászod meg a központi épületet. Erről viszont idejében felvilágosítanak sorban állás közben, tehát eldöntheted, érdemes-e jegyet venni. A kora esti kellemes időben a vár körüli parkban sétálunk, egy, a turisták számára is nyitott edzőterem oldalsó bejáratánál figyeljük a japán harcművészeti edzést, a kendót. Oszakától ezzel a záróképpel búcsúzunk.
És még azzal, hogy felfedezéseink közben megtanultuk a közlekedés, a metró és a jegyvásárlás sajátos logikáját – legalábbis így gondoljuk, mely tudásunk aztán Kiotóban azonmód meg is dől.
Kiotó, nem lehet nem szeretni, és nem lehet eleget utazni, látni
Arra azért látatlanban felkészültünk, hogy sokat fogunk gyalogolni. Mégis meglepő, hogy már az első nap 13 kilométer lesz a lábunkban, ami Kiotóban csak sokszorozódik. Mellette persze metrózunk rendíthetetlenül, és látszólagos biztonsággal. Mert ahány város, annyiféle módja van az automata kezelésének – itt például nem az állomások nevét tüntetik fel a kijelzőn, hanem a megtett útra jutó összegeket. Egyfolytában számolunk, elég lesz, nem lesz elég, ha ennyit fizetünk.
Nem említettem még a jegykezelés módját. Apró papírjegyet kapsz, azt kell a mozgólépcső előtti kapunál elnyeletni a rendszerrel, így érvényesíti azt, majd a kapu végén kiadja. Az utazás befejezésekor ugyanígy történik az elszámolás – s ha elegendő volt a jegy az útra, el is nyeli az automata, megköszönve, hogy velük tartottunk.
Apropó, megköszönés. Mindig mindenütt elhangzik az ’arigato gozaimasu’ vagy csak az ’arigato’ szó, megköszönve a figyelmedet, a vásárlásodat, az utazásodat, vagy csak hogy egyszerűen benéztél valahova. De kérés közben is elhangzik a köszönöm. Ez is az a kedvesség, nyilván kulturális örökség, amitől egy idegen csak jobban érzi magát köztük.
S ha már a metrónál tartunk: majd Tokióban csúcsosodik ki a JR (Japan Railway) és a helyi metrótársaságok által üzemeltetett vonalak szinte követhetetlen és elképesztő kavalkádja, ahol tényleg csak az utazástervező lesz a segítségedre, bár a metrók peronján még különböző színes sávok is jelzik, ki hova álljon.
Amellett, hogy valaki (sokszor kéretlenül is) a segítségedre siet a jegyvásárlásnál, az állomásokon egy alkalmazott is ül, akitől jegyet vásárolhatsz, és értekezhetsz vele az utazásodról. Ha nem beszél angolul, akkor sincs gond: kis tolmácsgép segítségével működhet a kommunikáció. Nos, az biztos, hogy a tömegközlekedés Japánban kiválóan szervezett, bármit elérünk, kiszámítható a menetrend, a világ végén, a szakadó esőben is megjelenik a busz abban az időpontban, ami a mentrendben szerepel.
Kiotóban végül mégis gyalog indulunk el a szállodából a viszonylag közeli Fusimi Inari-nagyszentélyhez, Japán legjelentősebb sintó szentélyéhez. Nagyon várom a találkozást, a hegyen levő cinóbervörösre festett óriási kapuk (torik) igazán különleges élményt ígérnek. Már a vonatmegállónál sejteni, hogy itt sem leszünk kevesen. Majd 40 fokban baktatunk felfelé, szinte egymást érve más nemzetiségű (főleg belföldi) turistákkal, akik természetesen mindenütt fényképezkednek, szelfiznek, megállnak.
A nagyszentély amúgy csak részben nyitott, kívülről csodáljuk a 8. századi szent épületet, majd elindulunk a gyalogösvényen. Ahogy feljebb merészkedünk, egyre kevesebben maradunk, sokan lecsatlakoznak az első lehetőségnél, és visszafordulnak. Apró szentélyek következnek, és a védelmező kőrókák látszólag élettelen szemébe nézve hirtelen megérint a misztikus varázslat. Szinte látom, hogy a rókatündér (kitsune) megjelenik, és ravasz tekintetével méreget. A csend itt már jól érzékelhető, a bambuszfák lágyan hajladoznak, és az egyik szentélyben önkéntelenül imára kulcsolod a kezed.
Ezt a hangulatot érzem majd az esti órákban is, amikor a milliónyi rizspapír lámpásokkal körülölelt Yasaka szentély előtt ábrándozunk, a Maruyama parkban. A japánkerten áthaladva a látvány és a hangulat léleksimogató.
És a gésák hol vannak?
Tesszük fel a kérdést, hiszen Kiotó méltán híres egyik legexkluzívabb negyedéről, a Gion-gésanegyedről. Mint minden gésanegyed, ez is különálló jogokkal rendelkezik, saját közigazgatási rendszere van – emellett híres tradicionális építészetéről, teaházairól, éttermeiről. Ha az ember szemfüles, megpillanthat egy-egy taxiban ülő gésát, aki valószínűleg épp egy esti fogadásra igyekszik.
Egyébiránt a gésanegyedekben már megtiltották a fotózást, a turisták ugyanis mindennapi életvitelükben akadályozzák az ott élőket, dolgozókat. Vitathatatlan – itt is rengetegen vagyunk, és mi is, mint mindenki más, szívesen keressük fel az Egy gésa emlékiratai című filmben is feltűnő romantikus, fából készült Tatsumi-hidat, a negyed legnépszerűbb látványosságát.
Gésát, vagy ahogy itt nevezik, geikót nemhogy nem fényképezünk, de valójában nem is látunk, viszont annál inkább kölcsönzött kimonóban fényképezkedő japán fiatalokat vagy éjszakai bevásárlását ebben a ruhában intéző nőt, természetesen fapapucsban.
Vidám szerzetesek, bambuszerdő és majmok
Kiotó, a szigetország egykori fővárosa, a világörökség része, úgy másfél millió lakossal tartogat még kalandokat. Innen indulunk majd vonattal az egyórányira lévő Narába, ahol az őzek, gidák és szarvasok szabadon élnek a parkokban – legnagyobb örömére az idelátogatóknak.
Ugyancsak Kiotóból vonattal a bambuszerdőbe, onnan pedig gyalog az egyedülálló látványt nyújtó buddhista Otagi Nenbutsu-ji templomhoz, amelynek kertjében mohával benőtt kőszobrok fegyverzik le az embert. A nagyjából térdig érő szobrok mosolygó, jó kedélyű arcokat mutatnak.
1955 óta díszítik a kertet, akkor ugyanis egy Kocho Nishimura nevű buddhista szobrász (később szerzetes, akinek feladata a 766-ban alapított templom felújítása volt) arra kérte a csatlakozó művészeket, szerzeteseket, hogy önmagukat faragják ki kőből kedvelt időtöltésükben. Így született meg az az 1200 szobor, amelyek között nincs két egyforma, és amelyek különös kinézetük ellenére mind-mind jókedvet és elégedettséget sugároznak.
A város felett található Arashiyama majomparkba két kilométer hosszú gyalogút vezet az erdőn át. A fáradságot megéri, még a legnagyobb melegben is, a parkból ugyanis fantasztikus látvány tárul elénk: alattunk Kiotó minden házával, kertjével, parkjával, pompájával.
Nem beszélve a majmokról, melyeket harapósságuk miatt ugyan sem megsimogatni, sem kézből etetni nem szabad, mégis más érzés testközelben megtapasztalni létüket, mint egy állatkertben.
Intearaktív és szabadtéri múzeumok, ryokan
Kiotóból sinkanszennel, a futurisztikus megjelenésű gyorsvonattal indulunk tovább Tokió felé. A vonatról azért érdemes annyit megjegyezni, hogy maximális sebessége 430km/óra, de ezt még a villámgyorsan elsuhanó táj mellett sem érezni igazán. Szinte sajnáljuk, hogy 350 km megtétele után a másodperce pontosan érkező vonatból Odavara városában ki kell szállnunk.
Erdei kisvasúttal indulunk tovább, a kiszemelt múzeum, a Hakone Open Air – szabadtéri múzeum, egyike a legkellemesebb és leginkább feltöltő kalandnak – igazán különleges, ahogy az ország első szabadtéri múzeuma számtalan attrakcióval, képzőművészeti alkotással, életre kelő, mozgó szobrokkal, a Picasso-múzeummal és a vulkáni forró vizes lábfürdővel fogad. Ha egész nap kószálnánk itt, az is kevés lenne, de mindössze pár óránk van erre, ugyanis házigazdáink egy ryokan szálláson már várnak ránk.
A klasszikus japán szállás végre elég nagy szobával, a földön található tatami ággyal és elhúzható rizspapír ’sötétítővel’ szolgál. És az ugyancsak különleges kénsavas forrásból, valamint a hegyi forrásból táplálkozó onszennel. Az onszen tipikus japán termálfürdő, amelyben rituálisan, külön és meztelenül fürdenek férfiak és nők. Szállásunkon magánfürdő is bérelhető (barátságos áron), hogy a párok akár együtt fürödhessenek.
A szállodában megérkezésünkkor levesszük cipőnket, innen papucsban megyünk tovább, később pedig levetve saját ruháinkat, yukatát (nyári kimono) kell viselni. A férfiak yukatája mellett az öv, a zokni a szobában található bekészítve, a nők az előtérben választhatnak maguknak megfelelő színű és méretű darabot. A yukata kellemes viselet, könnyen mozogsz benne, másnap reggelire is ebben indulunk. Papucsunkat az étterem előtt levesszük, és logikus távozási sorrendbe állítjuk a többi mögé.
Apró asztalhoz ülünk, és nemsokára megérkezik a klasszikus japán reggeli: rizzsel, egész sült hallal, rengeteg felismerhetetlen tartalmú csészével, szósszal, wasabival, apró hallal, bojtorjángyökérrel, párolt zöldséggel és friss salátával, zöld teával. Különös ízélmény, egy kivételével: a gumiszerű ragadós bab ehetetlenül keserű. Gyorsan feladom a vele való küzdelmet.
A szállodából még teszünk egy kitérőt a nem messze levő Ashi-tóhoz, ahonnan kiválóan láthatnánk az ország szent hegyét, a Fujit. Ha éppen nem esne az eső, és nem takarná felhő. Persze van még esélyünk, hogy megpillantsuk, hiszen utunk utolsó állomásáról, Tokióból még megláthatjuk.
És végül Tokió, ahol elfogynak a jelzők
Négy napot szánunk a fővárosra, már hónapokkal indulásunk előtt jegyet foglalunk a teamLab Planet Tokyo kiállításra. Érzékszerveinket jól felkészítjük a találkozásra, de amit fényben, érintésben, hangban és a tükrök által megsokszorozódott látványban élünk át – semmihez sem hasonlítható. Talán leginkább az Univerzum terem a legszokatlanabb: a földön fekve éled át, amint a képzeletbeli világűrből ömlenek rád a vetített színes virágok, különböző formák, és ehhez persze relaxáló zene jár. Fel sem akarok állni, úgy sejtem, itt elérhetjük a zen állapotot.
Amire nagy szükség is lesz, hiszen Tokió félelmetesen nagy, zakatoló, hangos és ismeretlen. Egyszerre küzdünk meg a tömeggel, a közlekedési kihívásokkal, jutunk el a Császári palota kertjébe, a Nemzeti Múzeumhoz, az Ueno Ameyeko bevásárlóutcához és piachoz. Utóbbi helyen, majd másnap a Tsukij halpiacon teljesen egyértelművé válik, mitől olyan egészséges nemzet a japán. Olyan mennyiségű ismert és ismeretlen tengeri hal, rák, kagyló, hínár és egyéb zöldségek sorakoznak az árusoknál, hogy a válasz kézenfekvő.
A Shibuya Scramble Crossing, közismert nevén Shibuya – első pillantásra felfoghatatlan. Hiába láttunk már oly sok képet az óriási kereszteződésben egyszerre több irányból elinduló gyalogosáradatra, a valóság ezt simán felülmúlja. Sodródunk a tömeggel egyik oldalról a másikra, aztán onnan vissza – sokan teszik ezt csupán az élmény kedvéért. Később egy kávézó első emeleti üvegablakaiból videózzuk, fényképezzük a felhőkarcolók tövében zakatoló átkelőt.
Itt is, mind Oszaka Dotombori negyedében – minden színes, rettenetesen hangos, rengeteg üzlet, a házakon futó reklámfények, videók, a nyakam is elfárad, ahogy ezt pásztázom, és a felhőkarcolók legfelső emeletét keresem a szememmel. Bájos és zajos őrület, és furcsa ezt kimondani, de mégis van benne valami megnyugtató.
Ahogy abban is, amikor 470 méter magasból a Tokyo Skytree (a világ legmagasabb szabadon álló tornya) 360 fokos körpanorámájú kilátójából lenézünk a japán fővárosra, pásztázva a Fujit, amit sajnos most sem látunk. Felfoghatatlan, amikor azt olvasom egy kijelzőn, hogy alattunk, ebben a pillanatban is 37 millió ember él és dolgozik…
És ez az utolsó olyan adat, amelyet hazafelé még a repülőn is elmondok magamban párszor, búcsút intve ennek a varázslatos világnak, amelynek neve Japán, a felkelő nap országa.
Még nincs hozzászólás