Január

2022. január 10. | Írta: Pusztai Luca Lili

Van valami ebben a januárban, ami az agyamra megy. De most komolyan. Miért olyan szomorú mindenki az utcán? Még csak fel sem akarnak lökni a villamoson. Csak álldogálnak némán az emberek, még a maszkon át is látszik, ahogyan lógatják az orrukat, és biggyesztik az ajkukat. Vagy csak velem van a baj? Lehet, hogy nem is ők, hanem én lettem szomorú?

Minden év elején ez történik. A karácsony még csak-csak lemegy, újfent szingliként szinte már beletörődve, hogy az én generációmban csaknem lehetetlen komoly társra lelni, majd jön a szilveszter, fölösleges másnap, aztán ez.

Január 1-jén az ember lánya, hacsak nem történt valami csoda, jobb híján csak azt várja, hogy magától elmúljon a nap. Valahol a rokonságban beleerőltetnek azért egy kis lencsét, mert ennél rosszabb anyagi helyzetben már úgysem lehet, szóval lenyeli. Majd otthon, a felvidulás reményében megnézi századjára a Bridget Jonest, és hiába tervezte el, mégsem írja meg az újévi fogadalmait.

Nos, én is itt tartok. Hiába próbálnám tagadni. Emlékszem, már gyerekként is volt valami deprimáló a januárban, de akkor még eljártunk szánkózni, ott volt a sok lecke, és a februárt átugorva beköszöntött a tavasz. De ahogy telik az idő, a január minden évben egyre súlyosabb teherként ül a mellkasomra, és nem is hajlandó onnan leszállni egészen áprilisig.

Tehát ezzel a hangulattal a lelkemben utaztam a villamoson, figyeltem a sok zombi embert (nem mintha én nem lennék az), és az jutott eszembe, hogy te jó ég, 2022-őt írunk, és mintha semmi sem változott volna egy év alatt!

Itt még csak nem is a járványra célzok, nem, én most csak a saját kis világomra, arra, hogy továbbra sem tudom, hogyan lehetne családot alapítani, ha még csak olyan férfit sem találni, akivel össze lehet költözni. Vajon az én szüleim is így utálhatták a januárt?

Szerintem az idősebb generációt sokkal jobban lefoglalta a napi nyolc óra munka, hiszen akkoriban még senki sem dolgozott home office-ban, be kellett érni időben, majd a bölcsibe vagy az oviba a gyerekért, majd vacsorát főzni, mosni, takarítani, aztán másnap reggel újra a munka.

Hogyan is lehetne megtalálni a szerelmet egy ennyire digitális felületre sűrített fél valóságban, ahol mindenkit a Facebook profilja alapján ellenőrzünk le, mert abban jobban bízunk, mint a hús-vér valóságban?

Közben le is szálltam a villamosról, és mint majdnem mindennap, ma is bementem a boltba, ahol megvettem a szokásos ételeket. De ma úgy döntöttem, újítok kicsit, mégiscsak itt az újév. Semmi különös, csak a sima sajt helyett camembert vettem, az abonett helyett rozskenyeret, és közben úgy érezhettem, mintha ezektől az apró változtatásoktól én is változnék egy kicsit.

Hazaérve elkezdtem kutatni a neten, hova lehetne eljárni mostantól edzeni, majd takarításba fogtam, a régi ruhákat szelektáltam, még az ablakokat is lemostam, és egészen felvillanyozó élményként ért közben a felismerés: A változást várhatom örökké, úgysem jön el, egyet tehetek, én változom. 

Címkék: változás, változtatás, új évi fogadalmak