A nézők azonosítanak a Ridiküllel
Egy műsor, amit jó nézni, és jó készíteni. Nem túlzás ezt állítani a négyszázadik adás után. A népszerűség mérhető, a Ridikül ott van a toplistán, az MTVA tíz legnézettebb műsora között. Egy műsor, amiben jó részt venni. A vendégek szívesen jönnek be abba a stúdióba, ahol Jakupcsek Gabriella várja őket érdekes, megható, olykor megrázó, máskor szórakoztató beszélgetésekre.
RIDIKÜL MAGAZIN Négyszáz adás. Nagyon mutatós szám. Vagy több ennél? Alkalom a visszatekintésre, a számvetésre?
JAKUPCSEK GABRIELLA Nagy igazolása a Ridikülnek. Annak, hogy az ilyen őszinte, beszélgetős műsort ennyire igénylik a nézők. Amikor indultunk, bíztam a sikerben, de arra nem gondoltam, hogy a négyszázadik adást ünnepeljük majd. És a legutóbbi időben is nőtt a nézettség, nagy az érdeklődés a műsor iránt, s ez mindannyiunkat továbbgondolásra késztet.
RM Mire gondolsz?
JG Arra, hogy egyre erősebb branddé növi ki magát a Ridikül. Nemcsak a stílusára, a témáira, hanem az üzeneteire is sokan fogékonyak. Amikor lezárok egy-egy beszélgetést, gyakran úgy érzem, hogy még sok minden van benne. Ez be is bizonyosodik, mikor egy-egy témát újra előveszünk, más vendégekkel, vagy a Magazinban feldolgozzuk, másképpen. De így is lenne még miről kérdezni egy-egy vendégemet, szívesen folytatnám a Ridikülben megkezdett beszélgetést, és hiszem, hogy egyszer fogom is!
RM Fel tudsz idézni egy-egy emlékezetes megjegyzést, dicséretet, amit a vendégektől kaptál?
JG Ne értsd félre, de nekem az a csalódás, ha nem hangzik el ilyen. Úgy kell vezetnem ezt a műsort, hogy a vendég azt mondja: „még folytattam volna”, vagy: „hú, de jó, hogy neked mondtam el”, vagy: „milyen jó ide bejönni”; tehát ha nem kapom meg ezt a visszajelzést, akkor valamit nem csináltam jól aznap.
RM Ezt a kis bonbont minden adás után megkapod?
JG Sokszor kapom meg, és olyan emberektől is, akik ritkán és óvatosan mennek el egy tévéműsorba.
RM Mert olyan sokszor csalódtak, vagy annyiszor karistolta meg őket a bulvármédia?
JG Ez is lehet, vagy csak nem szeretik az efféle nyilvánosságot. Ezekre a vendégekre nagyon vigyázok, hogy ha valahol, akkor nálunk akarjanak a féltett kincseikről is beszélni. De fontos, hogy érezzék, nem a pletykákra vagyok kíváncsi, hanem a jelenségre, ami a személyes történetük mögött van. Szerintem a Ridikülnek az egyik erénye, hogy az is bejön hozzánk, aki egyébként kerüli a tévéstúdiókat.
RM Az, hogy bizalmat ébresztesz a riportalanyokban, a te esetedben nem csak Ridikül-sajátosság: rádiós, televíziós riporterként korábban is megtetted.
JG Abban, ahogyan vezetem ezt a műsort, benne van huszonhárom év szakmai múlt. A Ridikül olyan talk-show, amihez nemcsak alázat és felkészültség kell, hanem az a nagyon-nagyon sok interjú is, amit korábban készítettem, hogy ne tévedjek túl sokat a mindennapi adásokban.
RM Legendásan készülős vagy; engem, szerkesztőként levesz a lábamról, hogy nem hiába dolgozunk a kezed alá, minden anyagot, előzetes interjút elolvasol, aztán mindezt saját magadra „szabod”. Hány órád megy el ezzel?
JG Sok. De tudod, hányan nem értik a környezetemben, hogy hétvégén elvonulok, nem megyek el programokra, mert olvasnom és tanulnom kell? Hisz kívülről nézve a talk-show könnyű műfaj, az ember csak ül és beszélget. Igen ám, de ehhez minimum egyszer memorizálnom kell ötször hetven percnyi felvételhez az anyagot, meg kell értenem, hogy ki miért jön el az adott adásba, és ismernem kell a történeteiket. Viszonylag nagy mennyiségű anyagot tudok megjegyezni. A rövid távú memóriám nagyon jó, a hosszú távú kevésbé. Soha nem megyek készületlenül a stúdióba.
RM Egyszer azt mondtad nekem, az ilyen fajta műsorvezetéshez színészmesterség-beli tudás is kell. De miért is? Nem szerepet játszol, önmagadat adod!
JG Annyira, hogy nem is tudok más bőrébe bújni, végül ezért hagytam fel a színészi ambíciókkal. De amit a színészmesterségből tanultam, azt valóban hasznosítom a tévés munkámban. A Ridikül vizuális műfaj: nem elég hogy van mondanivalód, az is fontos, hogyan adod elő. A hétköznapi életben például nem feltétlenül úgy gesztikulálok, ahogy a stúdióban, ahol esetenként sokkal szélesebb mozdulatokra van szükség. Ha az ember műsort vezet, a megszólalásaihoz társul egy gesztus, egy ritmus, egy szünet, ennek megvan a technikája, amit a színművészetin remekül meg lehetett tanulni.
RM A színésznek, ahogy közeledik a jelenete, egyre gyorsabban dobog a szíve, de amint belép a színpadra, ez elmúlik, már csak a játékra figyel. Te viszont hiába lépsz be a stúdióba, még sok minden történik veled és körülötted: beszélgetsz, hogy feloldd a vendégek szorongását, közben a hangmérnök zsinórokat rögzít rajtad, a vezérlőből tippeket és utasításokat kapsz a füledbe, a sminkes még feltesz egy kis púdert, és mindez a közönség előtt zajlik. Neked mikor jön el a „kegyelmi állapot”, amikor már csak a műsorvezetésre figyelsz?
RM A főcímnél, az nagyon fontos pillanat. De előtte legalább egy órát ráhangolódom a felvételre. Attól kezdve, hogy beléptem az épületbe, kezdem letenni azt, ami kint van, az életem többi részét; beszélgetek a kollégákkal, jövök-megyek, de az öltözőben, a sminkben már lélekben készülök az adásra. Ezt csak úgy tehetem meg, hogy rutinos, összeszokott stábbal dolgozom, amiért nagyon hálás vagyok. Nem kell arra figyelnem, hogy ki kicsoda, és mit csinál, mert mindenki tudja a dolgát, így én is a magam feladatára koncentrálhatok.
Nem foglalkozom azzal sem, hogyan fésülik meg a hajam, nem kell előre egyeztetnem a stylisttal a ruhát, szinte bele se nézek a tükörbe, hogy jól teszik-e fel a sminket, mert tudom, hogy jó lesz. Még az is megesik, hogy jobban vigyáznak rám, mint én magamra. Ahhoz, hogy egy Ridikül-felvétel jól működjék, ez a fajta profizmus elengedhetetlen.
RM Kollégád és barátod, Gundel Takács Gábor azt mondta a Magazin egyik korábbi számában: a Ridikül annyira női műfaj, hogy férfi műsorvezetővel és vendégekkel elképzelhetetlen. Ők ugyanis nem beszélgetnek, hanem információt cserélnek. Öt perc alatt végeznének egy tízszer olyan hosszúra tervezett adással. Te az utóbbi fél évben sokszor kaptál három férfi vendéget és egyetlen nőt…
JG Sokkal nehezebb a dolgom a férfiakkal, gyakran még azokat a történeteiket sem mondják el a stúdióban, amikről a szerkesztőknek az előzetes interjúk során beszámoltak. Egyébként, ha kivételesen ilyen adás készül, az kihívást és változatosságot jelent, de tudjuk, hogy a szerkesztők is jobban megdolgoznak érte, és nekem is másképp kell vezetnem a műsort. Előfordul, hogy többször is visszatérek ugyanarra a kérdésre, mire választ kapok rá. Mert van rá válaszuk, csak valahogy úgy érzik, nem fontos elmondani.
RM Miért olyan szórakoztató mégis egy-egy ilyen adás? Jobb a humorérzékük a férfiaknak?
JG Azt nem hiszem, de a férfiak könnyebben adják egymásnak a lapot, és ez egy talk-show-ban nagyon jó. Élcelődnek, és remekül eltréfálkoznak egymással. Néha azonban az az érzésem, azért viccelődnek, hogy ne kelljen beszélgetni. Tisztelet, persze, a kivételeknek. De még az a férfi, aki jól beszél ilyen helyzetben, sem tud annyit adni magából, mint egy jól beszélő nő.
RM Ha a Ridikül ennyire női műfaj, hogyhogy olyan sok férfi van a nézők között?
JG Mert érdekelni érdekli őket, csak ne nekik kelljen beszélgetni.
RM Egy-egy felvételi nap nálad hogy néz ki?
JG Hatkor kelek, kávé, tea, zuhany, bepakolom a rengeteg mindent, ami napközben kell majd, gyerek-uzsonnakészítés, gyerek-reggelikészítés, dalos gyerekébresztés.
RM Énekelsz a gyereknek? Több adásban elmondtad, hogy nem tudsz!
JG Nem is tudok, de szerencsére ő még félig alszik olyankor. A legnagyobb logisztikai feladat ezeken a reggeleken az – ha a férjem dolgozik, és már hajnalban elmegy forgatni –, melyik fiam viszi el Emmát az óvodába, hogy én időben ideérjek. Hétfőn és kedden összesen öt adást veszünk fel, este 6-ig. Két adás között egy óra szünet arra elég, hogy átöltözöm, állva eszem valamit – ha eszem valamit –, és már érkezik a következő felvétel súgópéldánya, amit átnézek. Smink-korrekció, és vissza a stúdióba.
RM Eszedbe jut, hogy azzal, amit a felvételeken viselsz, stílust is teremtesz?
JG Igen. Ez jó érzés. S hogy milyen a Ridikül-stílus? Szerintem köznapi és kényelmes viselet. Sokkal több mindent hordok egyébként a Ridikülben, mint a civil életben. Csipkéből, fodorból magánemberként nem kérek. A négyszázadik adás felvételéhez, vagy a Magazin címlapfotózásához viszont felvettem a kék csipkés ruhát, mert tudom, hogy csinos.
RM A pályádon hol a helye a Ridikülnek?
JG A csúcson. A talk-show, meg a kvízműsor a csúcs a pályámon. Érdekes: egy éve kezdtem szembesülni azzal, milyen elképesztő hatással van másokra, amit csinálok. Ha például elmondom a saját véleményemet az adásban, az visszaköszön az utcán, mikor megszólítanak az emberek. A személyes példáimmal, az észrevételeimmel, a sztorijaimmal hatok a nézőkre. Szinte privát beszélgetőtárs lettem azzal, hogy immár három éve beköltöztem a nappalijukba a Ridiküllel, és ez felelősség.
RM Két nézett és állandóan képernyőn lévő műsorral vagy jelen a televízióban. Melyikkel azonosítanak?
JG Épp csak Ridikül Gabriellának nem hívnak. A Magyarország, szeretlek!-ben más a dolgom, mint a Ridikülben, ami a saját műfajom, és amiben otthon vagyok. Ezért szólítanak le az utcán, viccelődnek, utánam füttyögnek, szatyroznak…
RM Az mi?
JG Viccelődnek a Ridikül névvel. Ha valaki nem tud megszólítani valamilyen más módon, egy poént biztos, hogy elsüt a táskámról, a hátizsákomról, a puttonyomról, a szatyromról… Azonosítanak a műsorral, ez az én óriási „kofferom”, amit örömmel cipelek magammal.
Még nincs hozzászólás