Ízekbe bújt történetek
Egy egyszerű ebéd vagy egy bonyolult műremek tálalásakor egész történeteket terítünk az étkezőasztalra. És nem csak hazait! A beszélő külhoni nevek, így a Caesar saláta vagy a Wellington bélszín is hűen őrzik névadójuk emlékét.
Ez a Caesar nem az a Caesar
A saláták sem maradtak történetek nélkül. Világszerte az egyik legnépszerűbb a Caesar saláta, aminek – bár szinte mind ezt hisszük - semmi köze Julius Caesarhoz. Valójában egy Caesar Cardini nevű tijuanai (Mexikó) étteremtulajdonos nevéhez fűződik, és a mendemonda szerint a népszerű ételt a szükség szülte.
Cardini mesternek ugyanis a nemzeti ünnepen hirtelen kellett alkotnia valamit a raktárban lévő maradékokból, így jött az ötlet, hogy a fokhagymával ízesített salátaleveleket csirkemellcsíkokkal keverje össze. A másik történet szerint egy szakácsversenyre készült ezzel, az mindenesetre biztos, hogy a saláta a Tijuanában nyaraló hollywoodi sztárok tetszését is elnyerte, akik híressé tették, s hamarosan megjelent a legfelkapottabb éttermek étlapjain is.
Egy szósz és az udvarmester
Már az egyszerű szószok kavargatása is legendákat idéz. A majonézt például a legenda szerint Richelieu hercegének szakácsa találta fel 1756-ban, miután a herceg hadserege győzelmet aratott Mahón városánál. A hercegnek, Armand de Vignerot du Plessisnek ízlett a tojásalapú szósz, így jókedvében, a nyertes csata emlékére elnevezte mahonnaise-nek. Később egy véletlen nyomtatásbeli hiba miatt módosult mayonnaise-re, és vált ismertté ezen a néven.
A franciák tradicionális alapmártásának, a besamelnek több eredettörténete is felbukkan a korabeli forrásokban. A sajtos szósz egy elbeszélés szerint a II. Henrik arájaként Franciaországba érkező Medici Katalinnak köszönhető. A királyné ugyanis nemcsak reneszánsz műveltségét, hanem olasz szakácsait is magával hozta a 16. századi francia udvarba, akik hamar szorgos munkába fogtak.
A történet szerint az itáliai elemekkel kevert francia konyha termékeként jelent meg a besamel mártás is. Mások szerint XIV. Lajos udvarmestere és bankára, Louis de Béchamel márki a névadója a szósznak, aki saját maga tökéletesítette a király szakácsának receptjét.
A gróf tízóraija
A legenda szerint kedvenc tízórainkat, a ma ismert szendvicset a délkelet-angliai település, Sandwich grófja, John Montagu találta fel a 18. században. Az angol úr ugyanis megrögzött szerencsejátékos volt, és egy alkalommal arra kérte inasát, olyan gyors ebédet állítson össze neki, melynek elfogyasztása közben nem kell abbahagynia a játékot.
A leleményes inas ezért két pirítós közé egy marhahússzeletet és különféle sajtféléket helyezett, amivel nemcsak ura, hanem a többi játékos tetszését is elnyerte. John Montagu asztaltársai ugyanis azt kérték, hozza nekik ugyanaz az ételt, mint Sandwich-nek – így született a szendvics név.
Margitok étele, itala
A minden pizzéria étlapjának legelején látható Margherita pizzának is érdekes története van. Az egyik leggyakrabban rendelt étel ugyanis Savoyai Margit olasz királynőről kapta a nevét. Az uralkodónőt egy nápolyi látogatásakor, 1889-ben a helyiek az olasz zászló színeit követő pizzával köszöntötték, amely így paradicsommal, bazsalikommal és mozzarellával készült.
Ha már a Margaritánál tartunk, érdemes megemlíteni a hasonló nevű koktélt is, bár ez nem egy királynőnek, hanem egy kedves gesztusnak köszönheti az elnevezését. A tequila-alapú ital nevét egy amerikai színésznőről, Marjorie Kingről kapta a múlt század közepén. A hölgy ugyanis allergiás volt minden szeszre, kivéve a tequilát. Egyszer egy hotelben csodálójára akadt egy mixer személyében, aki a tiszteletére keverte és nevezte el a koktélt.
Nemes fogások és nevek
A nehezebb ételek mögött is megbújnak történetek. A Wellington bélszín például arról az Arthur Wellesley hercegről kapta a nevét, aki Waterloonál Bonaparte Napóleon vesztét okozta.
Érdemes megemlíteni egy magyar, pontosabban székelynek tartott különlegességet. A székelykáposzta ugyanis nem az erdélyi nép jellemző fogása volt, hanem egy Pest megyei főlevéltárnok találmánya. Székely József, aki egyébként író volt, egyszer éhesen érkezett a Sas nevű fogadóba, ám az ételek addigra már elfogytak. Egyedül a pörköltből és a lábas alján egy kis káposztából marad még valami, így nem volt mit tenni, kikérte a maradékokat. Tejföllel, paprikával feljavította kicsit, és az eredményből született a székelygulyás.
A szebbik történet, persze, úgy szól, hogy Székely Jóska összeállott az Aranysas gazdájával, és elmondta neki a kigondolt ételt. A szakács a fejéhez kapott, másnap megfőzte, s hamar országos kedvenccé vált.
Wellington első hercege a győzelem mámorában kivetíthette a diadalát kulináris síkokra is, hiszen a fogás korábban már ismert volt „filet de boeuf en croûte” néven.
Mások szerint az étel a herceg csizmájáról kapta a nevét, ami nem épp hízelgő a fantasztikus, bélszínből, pástétomból és leveles tésztából álló gasztronómiai műalkotásra nézve.
Egy másik férfias étel, a marhahús Stroganoff módra is neves családról kapta a nevét.
A történet szerint mikor az orosz Stroganoff család fia, Pavel Szibériában állomásozott, oly nagy volt a hideg, hogy megfagyott a marhahús is. Mivel a szakács így nem tudta feldarabolni, nagyon vékony csíkokat szelt belőle, így született a marha Stroganoff módra.
Akármennyi is az igazság ezekben a történetekben, annyi biztos, hogy felelevenítésük új fűszerezést adhat a már megszokott ízekhez is.
Még nincs hozzászólás