Idő van, csak partiképes férfi nincs elég
Kicsit nehéznek tűnik a feladat, melyet elém állítottál, kedves fiatal barátnőm. Persze tudom, hogy mi az a Tinder, bár nem használtam, csak hallottam róla. Azonban nem tudom, hogy milyen interneten ismerkedni, és külföldi pasim sem volt soha.
Jobbára csak tőled tudom, hogy a mai fiúk nem szeretnek elköteleződni, felelősséget vállalni. S arról sem hallottam korábban, csak most tőled, hogy már a Tinderről is eltűntek a partiképes magyar férfiak.
Nincsenek tehát tapasztalataim ezekről a dolgokról, de vannak ismerőseim. Van barátnőm, aki már tíz évvel ezelőtt az interneten talált társra, s azóta is együtt élnek, sőt együtt költöztek el egy kis bakonyi faluba, építkeztek ott, s élnek boldogan ma is.
Van a családomban is olyan veled korú fiatal, aki mindig a neten ismerkedik, mivel dolgozik reggeltől estig, s még ha ideje lenne, ereje akkor sem marad szórakozóhelyekre járni. S ezek a netes kapcsolatai működnek ideig-óráig. Ha már nem, akkor szakítanak, s keresnek új ismeretségeket. Végül is meddig tart! Csak le kell ülni a gép elé, vagy húzogatni a fényképeket a telefon képernyőjén. Egyszer csak bejön az igazi.
S talán épp ez az, ami nekem kevésbé tetszik. Ezek a randik valahogy túl könnyen összejönnek. Lehet, hogy mivel könnyen összejönnek, könnyen végük is lesz. Az így egymásra találók mintha nem adnának időt maguknak s a másiknak, hogy igazán megismerhessék egymást. Az ember bonyolult lény. Nem egy fénykép, nem egy Messenger-üzenet, nem egy chatpartner, még csak nem is egy jól sikerült éjszaka.
Abban az időszámítás előtti időben, amikor nekem kellett párt találnom, nehezebb volt ismerkedni. Nemhogy internet nem volt, de szórakozóhely is kevés. Ha egy lány az iskolai évei alatt vagy a munkahelyén nem talált magához való fiút, erősen lecsökkentek az esélyei.
Egy-egy házibulin vagy a legendás Ifiparkban felkérhette táncolni a nagy ő. Feltéve, hogy valakivel el tudott menni a buliba vagy a szórakozóhelyre. Mert nem volt kellemes dolog egyedül menni moziba, színházba, pláne táncolni. Valahogy szégyelltük, ha nem volt partnerünk.
Ezért aztán a nehezen létrejött randevúkon türelmesebbek voltunk. Igyekeztünk esélyt adni a szerelemnek. Persze nem mindig sikerült. Igaz. De az biztos, hogy kitartóbban próbálkoztunk, s nehezebben szakítottunk, hiszen nem tudtunk már a szakítás másnapján új kapcsolatot kiszívecskézni magunknak.
Hogy ez megalkuvás volt? Talán az.
Talán igazatok van, nektek, akik harmincon vagytok innen, hogy nem maradok benn rossz kapcsolatban. Nem alkusztok, nem féltek egyedül maradni. Van lakásotok, saját egzisztenciátok, s úgy gondoljátok, hogy megérdemlitek a tökéletes pasit.
S bizonyára meg is találjátok. Lehet, hogy nem magyar lesz, lehet, hogy nem itthon fogjátok vele leélni az életeteket, s lehet, hogy nem is fogjátok leélni vele. De ha megtaláljátok az igazit, s miért is ne történne ez meg, akkor már nem fogjátok úgy érezni, hogy bármit is kihagytatok.
S végül is, miért ne kísérleteznétek, hisz időtök van még, csak az a baj, hogy a partiképes férfiak fogynak.
Még nincs hozzászólás