Hogyan stoppoljunk mozdonyt?
Csatakos, sötétszürke téli este volt, a nyíregyházi vasútállomáson csomagok között didergő utasok, én meg egy szál piros hátizsákkal rohanok az utolsó vonathoz, Budapest felé. A megszokott harmadik vágánynál alig tudok lefékezni a fűrészporral felszórt, latyakos lépcső tetején, és a vonat sehol!
Akit a jó (vagy rossz?) sorsa ingázásra ítélt, az tudja, miről beszélek. Minden percre kiszámítva, a megszokott oda-vissza utak rutinja automatikus cselekvéssort indít el, vasárnap este oda sem figyelsz, csak pakolsz, elköszönsz, mész – ám ha porszem kerül a gépezetbe, az maga a rettenet.
Összerándult a gyomrom: valami munkanap-keveredés volt megint, a szombatot biztos ledolgoztuk kedden, a péntek meg hétfőre esik, vagy mi, én ezeket sose tudom… csak azt, hogy ha ez a vasárnap most nem vasárnap, akkor több vonat nincs, és én nem jutok ma vissza Pestre. Ami pedig lehetetlen, mert holnap reggel nyolckor Vitray tanár úrral van órám az egyetemen, és onnan még késni sem lehet, nemhogy kihagyni, az egyszerűen nem lehetséges!
Egy vasutas ácsorgott a peronon, azzal a hosszú nyelű kalapáccsal, neki estem kétségbe: „Kérem, segítsen, nem megy ma már semmi Pest felé?” „Nem. – Látta, hogy majdnem sírok. – De ott egy gép, a negyediken, Püspökladányból az viszi föl a Balkánt, kéredzkedjen föl!”
Azt se tudtam, miről beszél, de a következő vágányon tényleg ott állt egy mozdony. És minden jobb, mint egy Vitray-órát kihagyni. A mozdonyvezető épp kilógott az ablakon. „Legyen szíves! Nem lehetne, hogy engem elvigyenek Pestre? Nekem muszáj, és nincs több vonat, és…” – már nem is tudom, miket hebegtem, de a parancsnoknak egyszer csak elkerekedett a szeme: „Magát a Vitray tanítja? Na, ugorjon, mert indulunk!”
Egy tehervagon esett le a szívemről, ahogy másztam a létrán fölfelé. A vezetőállásban két vigyorgó, negyven körüli fickó – a mozdonyvezető, és a vonatvezető – mint megtudtam, ez nem ugyanaz. Elmagyarázták részletesen – mire fölértünk a Nyugatiba, szerintem elvégeztem a vasútforgalmi szakközépiskola első osztályát. Megtanultam azt is, melyik a Halott Ember Kapcsoló, hivatalos nevén éberségi berendezés: ha felvillan egy gomb, a mozdonyvezetőnek meg kell nyomnia egy pedált, jelezve, hogy ébren van, és figyel. Ha nem teszi, a mozdony megáll, mert az érzékelő szerint nincs, aki vezesse.
Elmondták azt is, hogy amit a mozdonyvezető lát, az előtt már nem tud megállni. Egy vonat féktávolsága több száz méter, ha valami megáll a sínen, annak vége, csak imádkozni lehet, hogy takarodjon onnan, mire odaérünk.
Ők meséltek a vasútról, nekem pedig a televízióról kellett beszélnem: Vitray tanár úrról, aki szigorú, de meg lehet nevettetni, és aki félévenként vacsorázni viszi az osztályát, hogy megtanuljunk halkéssel enni, és megfelelő bort rendelni. Horváth Ádámról, aki megkérdezi, hogy mindenki reggelizett-e, és akinek üres a zsebe, az kap kétszáz forintot – húsz éve nagy pénz volt még az, és mi az egyetem első két évében nem dolgozhattunk.
Eltelt az idő, és egyszer csak megszaporodtak a fények, még az ég is világosabb lett egy kicsit Budapest sok-sok lámpájától, ahogy beértünk a Nyugatiba. Azzal búcsúztunk, hogy jövök máskor is, de többé nem néztem el a menetrendet. És az órára is odaértem.
Még nincs hozzászólás