Hogyan lettem apából szuperhős

2015. október 15. | Írta: Buglya Gergely

Gimnázium, OKJ, főiskola, egyetem, főzőtanfolyam, managerképzés - oda is jártam, ahová senki se hívott. Annyi tanárom volt, mint másnak osztálytársa. A legtöbbet mégis az elmúlt három évben tanultam.

K.O. rögtön az első menetben
Az rendben van, hogy a férfiaknak szeretkezés alatt minden vér kimegy a fejéből, mert utána gyors a regenerálódás. De ha az együttlétnek gyümölcse is lesz, akkor az eszméletvesztés kilenc hónapig tart. Ezalatt a kába férfi nem fogja föl, mi zajlik a párjában, miért van rosszul, miért kell folyton pisilnie, és miért nem kívánja a lazackrémes pirítóst. Csak tévelyeg bambán, amíg a szülőszobában ki nem üti a felismerés a zoknijából: Apa lettem! Pár perc múlva kézbe venni azt, akit addig csak próbált elképzelni, majd érezni, hogy valamit végre beteljesített az életben, maga a katarzis.

A tehetetlenségben vergődő büszke apa úgy gondolja, túl van mindenen, meg lehet nyugodni. Ám ekkor a gyerek anyja bepánikol, hogy ő biztos nem fog tudni szoptatni. Micsoda? Ha ő nem tudja, ki tudja, hogyan kell? Ha egy anya ennyire aggódik az első szoptatás előtt, akkor mit szóljon az apa?

És az első év valahogy így, tele félelemmel és kérdőjellel telt, de közben motivált az, hogy végre tudom, ismerem azt a valamit, amiért bármilyen kockázatot érdemes bevállalni, amiért bármit érdemes föláldozni. Mesteremnek köszönhetően így már idejekorán felvértezhettem magam két szupertulajdonsággal, a lemondás és az önzetlenség képességével. Már nem zavar, hogy nem makulátlan a ház falán a festés, új értelmet kapott a legjobb falat a tányéromon, és lekerült a doboz az évtizedeken át féltve őrzött modellautókról is.

Az előásott diavetítő
Nemcsak Batmannek kell állandóan Gotham egét lesnie, egy apának is minden pillanatban ugrásra készen kell várnia a jelet. A folyamatos készenlét pedig hamar lefárasztja a macinacis szuperhősöket. Természetesen mi is beleestünk a lusta szülők hibájába, és néha bekapcsoltuk a mesecsatornát, vagy benyomtam a Verdákat, amikor reggel nem bírtam kimászni az ágyból.

Még élveztük is, ahogy Benedek előbb ismételgeti a karakterek nevét, mint a társakét a bölcsődében. Csakhogy egy idő után nem lehetett kikapcsolni sem a számítógépet, sem a televíziót, mert jött a balhé és a követelőzés, ami egy kétévesnél csupa nem racionális cselekedetben (például asztalharapásban) tud megnyilvánulni.

Aztán előástam a gyerekkori diavetítőmet, és megnyitott a Benedek mozi. A tápszer után, az esti rituálé részeként iktattuk be a vetítést. A szoba falán megjelent Öreg néne őzikéje, Mörrenmorcogi Micó és a többi 10 forintos filmszalag örökbecsű figurája.

Az élmény olyan újszerű volt neki, hogy be nem állt a szája. Még végig sem tudtam olvasni azt a két árva sort a diák végén, mikor hevesen érdeklődött: „Most mi jön?” És amikor az utolsó kocka is lepergett, és kialudtak a fények, nem volt hiszti és csapkodás, hogy márpedig jár a következő mese is. Ugyanezt tapasztaltam, mikor az általam kitalált tűzoltóautó-karakterekről meséltem. Sosem kért repetát, csak miközben mászott be az ágyba, halkan megkérdezte: „Holnap majd folytatod, apa, jó?”

Jó – gondolom azóta is minden egyes alkalommal, amikor úgy lépek ki a fiam sötét szobájából, mint Superman, miután megmentett egy szakadékba zuhanó iskolabuszt. A mesélés által megtanultam, hogy nem érdemes a könnyebb végét megragadni a dolgoknak, mert hosszú távon kifizetődőbb, ha foglalkozunk vele – és nem elsősorban a foglalkozás, hanem a VELE levés miatt.

Egyik kezemben kávé, másikban tápszer
Az, hogy az én-időből mi-idő lesz, természetes, de fárasztó. Mindannyiunkban örökre ott marad a gyerek, ezért nem is olyan rossz újra megnézni az állatkertet, kipróbálni egy vízi csúszdát vagy hagyni, hogy elvarázsoljon egy mese – de kimerítő! Mindig is vágytam rá, hogy amolyan menő menedzserbeosztás szerint éljem megtervezett napjaim – amikor már 7.15-kor, túl a futáson, a fürdésen és a borotválkozáson, a kávémat kortyolgatom az újság fölött – mert korán kelni olyan produktív. De fárasztó is! És a 6.45 sosem 7.30 vagy 8.10.

„Anya, apaaaa!” – minden reggel 6.45-kor. Nos, ha három éven keresztül hajnalban kel, és kialvatlanul éli életét az ember, akkor olyan szuperképességeket fejleszt ki magának, mint a csukott szemmel való cumisüvegmosás, a szunyókálva etetés vagy a fekve pelenkázás (amikor is ő áll az ágy mellett, én meg fekszem).  

Sosem voltam még ilyen fáradt, de ilyen boldog sem. Ráadásul a gyerekek valami isteni csoda folytán tudják, hogy humorral mindennek el lehet venni az élét, és a legnehezebb helyzetbe is lehet enyhülést hozni. Még csak a hangutánzásnál tartott, amikor egy veszekedés felé forduló vitát akadályozott meg Benedek azzal, hogy a „kutyába sem veszel” elhangzásakor hangos csaholásba kezdett az autó hátsó ülésén. Nevettünk. Ahogy akkor is, amikor látva az anyja küzdelmét a fogselyemmel, ezt kérdezte: „Te miért eszed a madzagot?” Egy hétre elegendő lelki üzemanyagot adott, amikor faluhelyen így reagált a harangok kondulására: „Már harangzanak a kocsmában!”

Kívülről aprópénznek tűnhetnek ezek a mondatocskák, de ha nem lenne a sok ölelés, bizalommal teli pillantás és nyálas puszi, már csak ezek miatt is megérné az átváltozás, mikor a fiúkból érett férfi, a felnőttekből apa, az apából szuperhős válik.    

Megéri, és ezt nem szabad elfeledni! Ezekre a képességekre vigyázni kell, mert sok szülőt látok, aki már szögre akasztotta a szuperhősköpenyt, és réges-régen elfeledte, milyen volt önzetlen, fáradhatatlan, mindig tettre kész hősnek lenni – legalábbis az ő szemében. 

Címkék: gyerek, gyerekszáj, gyereknevelés, születés, apaság, apák és fiúk, apanevelő gyerek