Hogyan léphetnék tovább, ha még mindig őt szeretem?
Bár minden szakítással varázsütésre a szeretet is azonnal elmúlna! Sajnos ritkán van így. Előfordul persze egyes szerencsés esetekben, amikor két ember véget vet a kapcsolatának, hogy néhány hét után már újult erővel kereshetik tovább az igazit. De mi van azokkal, akiknél a szakítást követően sem múlik el a szerelem?
Amikor kimondtuk, hogy vége, azt hittem, belehalok. Pedig komoly okok sorakoztak a szakítás mellett. A legfontosabb az volt, hogy már nem voltunk boldogok. Tudtam, hogy a szakítás nehéz lesz, de abban bíztam, hogy idővel a fájdalom emlékké szelídül.
A hiány viszont egyre csak erősödött, ahogy telt az idő. Mindenki azt mondta, hogy minden fejben dől el, ezért nincs más dolgom, egyszerűen zárjam le magamban az életemnek azt a részét, és lépjek tovább.
Mi mást is tanácsolhatnának ilyenkor a barátok? Segíteni akarnak, de nincs recept a szakítás ellen. Parancsra nem lehet felejteni.
Isten a tudója, én megpróbáltam, többször is, de nem ment. Egyszer még egy mágikus szertartást is elvégeztem; elégettem egy papírt a nevével, hátha felszabadulok. Hiába. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ő továbblépett-e már, hogy hiányzom-e még neki, és arra, hogy miként láthatnám még utoljára.
A barátaim vigasztaltak, azt bizonygatták, hogy ha találok valaki mást, akkor gyorsan elfelejtem őt. Ahhoz azonban, hogy beleszerethessek valaki másba, előbb ki kell ábrándulnom belőle. Ördögi kör!
Hetek teltek ebben a kínzó fájdalomban, mintha minden napom minden percében egy kis hang bizonygatta volna, hogy találkoznunk kell. Egyre többször rángattam el a barátnőimet arra a helyre, ahol régen sokat voltam együtt vele. Bíztam benne, hogy ha véletlenül összefutunk, akkor azt a sors akarta így, nem én.
De ő soha nem lépett be az ajtón. Mindenki azt mondta, hogy még a sors sem akarja, hogy találkozzunk. Végül több mint fél évvel a szakítás után, amikor már éppen hogy kezdtem rendbe jönni, vagyis már csak hetente egyszer sírtam, felhívott.
Megkérdezte, hogy vagyok, és hogy láthatna-e. A barátaim, sőt a családom könyörgése ellenére beleegyeztem, hogy találkozzunk.
Az úton felé tartva elképzeltem, hogy meglátjuk egymást, a nyakába borulok, ő megcsókol, és mindent elkezdünk elölről. Nem ez történt. Ahogy megláttuk egymást, mintha a régmúlt fájdalmak ránk zuhantak volna. Fájt minden mozdulata, tekintete és szava.
Nem tartott sokáig a találkozás, és nem jutottunk dűlőre semmilyen fontos kérdésben. De mégis volt értelme, mert ahogy kiléptem a kávézó ajtaján, mintha tényleg magam mögött hagytam volna minden fájó emléket.
Ráébredtem, hogy azzal, hogy végre elmondhattam neki, hogy fáj, hogy hiányzik, hogy csalódtam benne, csalódtam kettőnkben, kiadtam magamból mindent, ami hozzá kötött.
Ő hasonlóan reagált. Elmondta, hogy neki is hiányzom, nagyon. De ezt a fejezetet lezárta az életében. Ezt a kapcsolatot megpróbáltuk már többször is, és nem működik. Látni akart, mert bár nem tudtunk együtt élni, ugyanúgy szeret, mint régen.
Nehéz beszélgetés volt, de kellett ahhoz, hogy fellélegezzek, és úgy érezzem, újra szabad lehetek.
Még nincs hozzászólás