Haumann Petra az akkorról és mostról

2015. augusztus 1. | Írta: Mester Ágnes | 1 komment

A Ridikül stúdiójában, de sokszor a sminkszobában, vagy az adás felvétele után, amikor a vendégek úgy belejönnek a témába, hogy még a folyosón, az öltözőkben is folytatják a beszélgetést, olyan történetek hangzanak el, amelyeket még hónapokkal, sőt, évekkel később is jó felidézni. A Magazin új rovatában erre vállalkozunk. Most a „Bezzeg az én időmben!” című műsor egyik vendégét, Haumann Petrát kérdeztük.

A „bezzeges”  mondattól, ahogy a fiatalok többségének, Haumann Petrának is rángatózni kezd a szemöldöke, bármilyen helyzetben hangzik is el: egy szakmai beszélgetés során vagy otthon, a konyhában.

„Sok konfliktus születik abból, hogy a különböző generációk másként látják a világot, és főleg egymást. Édesapám korosztálya még mintha egy másik világban élt volna: évente több filmet forgattak, mozit, TV-játékot, rengeteget szinkronizáltak. Voltak színházi közvetítések a televízióban, nemcsak a színházba járó közönség ismerte a színészeket, még azt is lehetett tudni, ki, melyik színházban játszik. Mi már ritkán vagyunk társulati tagok, én összesen három évet töltöttem a Budapesti Kamaraszínházban, de soha olyan keveset nem játszottam. Szabadúszónak lenni azonban bizonytalan, kiszolgáltatott állapot.

De ahogy látom, a színházi világ írott és íratlan szabályai is megváltoztak, nem beszélve arról, hogy honnan tanulhatnánk meg mindazokat a dolgokat, amiket az idősebb generáció annyira szeret számon kérni rajtunk. Nem, nem édesapámra gondolok, ő nagyon ügyel rá, hogy soha ne befolyásoljon, még kritikát se mond, legfeljebb praktikus tanácsokat ad, de azt is csak akkor, ha kérjük.

De a kortársaitól sokszor hallani: »ti, mai fiatalok már nem tudtok semmit.« És vajon nem ők azok, akiknek meg kellett volna tanítaniuk minket? Nem beszélve arról, hogy ők vannak vezető szerepben, döntési helyzetben. Így amikor a szakma felhígulására és a minőségre panaszkodnak, jó volna, ha arra is gondolnának, hogy ők azok, akik például nem képzett színészeket hívnak egy-egy darabba, hanem »ismert arcokat«, akik majd vonzzák a közönséget. Pedig a minőségre ma is szükség volna.”

Petra szerint nemcsak a színházi világ változott meg egyik generációról a másikra, hanem a gyereknevelési elvek is. Érdekes, hogy náluk nemcsak a gyerekorvos, hanem az óvó nénik is „öröklődnek” a családban, és ma ugyanazokra a kérdésekre egészen más válaszokat adnak, mint húsz éve.

„Édesanyámmal például vérre menő vitát folytattunk azon, mikor kezdhetek bizonyos ételeket adni a gyerekeknek. Én persze mindennek utánanéztem az interneten, ő viszont arra hivatkozott, hogy mi már hat hónaposan csülkös bablevest ettünk, és semmi bajunk nem lett. Amikor rákérdeztem a gyerekorvosnál, ő is bevallotta: akkor még azt ajánlották, mert ők is úgy tudták, ma meg már másként gondolja a tudomány. És ebből azért lesz konfliktus, mert az én generációm az interneten bármikor bárminek utána tud nézni, és olyan magabiztosságot szerez, amivel felvértezve vitába mer szállni a saját szüleivel.”

Sorolja a példákat: az igény szerinti szoptatásról anyukája úgy tudta, mert neki így mondták, hogy éjszaka nem szabad etetni. Az óvodai alvás pedig Petráéknak még kötelező volt; ma ugyanaz az óvó néni, aki őt kíméletlenül ágyba dugta a vegyes korosztályú csoportban, ha akarná, sem tudná megcsinálni, hiszen a háromévesnek egészen más az alvásigénye, mint a majdnem iskolásnak.  

„De talán igazságtalan vagyok az idősebbekkel – teszi hozzá –, kezdek lassan belépni abba a korba, hogy értsem, mi generálja ezt a »bezzeg az én időmben!« hozzáállást: a féltékenység és a féltés. Néha már én is kimondom, különösen, amikor látom a nagyobbik lányomon, aki már iskolás, milyen képtelen terhelésnek vannak kitéve a mai gyerekek. Ilyenkor az én számat is elhagyja már az a mondat: bezzeg a mi időnkben ez nem így volt!”

Címkék: család, színház, generációk, gyereknevelés, szokások, generációs ellentétek, korosztályok