Hatalmas váltások
Színészként kezdte, majd televíziós és rádiós műsorvezető lett. Sikeres volt minden területen, mégis otthagyta a színpadot és a nyilvánosságot, hogy üzletasszonyként is learassa a babérokat. Az élete folyamatos változás, de ő sosem ijedt meg a legextrémebb kihívásoktól sem.
RIDIKÜL MAGAZIN Alig ismertelek meg, annyira bennem van, hogy te egy ízig-vérig fekete nő vagy…
KÁNYA KATA Nos, egy ideje már nem. Rendezvényen voltam, egy hajón, mikor megláttam egy régi ismerősömet, akinek szintén fekete haja van. Az volt az első gondolatom, ez a szín mennyire öregíti őt. És utána villámcsapásként ért a gondolat, hogy te jó ég, én nála lényegesen idősebb vagyok.
Azonmód, még a hajóról elkezdtem üzeneteket küldözgetni a fodrászomnak, szőke frizurákkal, milyet szeretnék. Persze, visszatarthatott volna, hogy szinte a védjegyem a fekete, de hát én szeretem a hatalmas váltásokat.
RM Az egész pályád ezt mutatja. A pszichológusok szerint, aki nehezen vált, annál sokszor a gyerekkori traumákban kell keresni a választ, aki pedig könnyedén tud lépni, annak nagy valószínűséggel boldog, elfogadó gyerekkora volt.
KK Ebben lehet igazság, mert szerintem nekem volt a legjobb gyerekkorom, a legfantasztikusabb szülőkkel. Nem a konkrét nevelésre gondolok, mert nem hiszek abban, hogy egy gyereket lehet nevelni. Inkább arra, hogy ha a szülő él egyfajta életet, az példaként szolgál, a hibákkal együtt is.
A gyerek ezt az értékrendet, mentalitást, mindennapokhoz való viszonyulást viszi tovább. Két dolgot tartok nagyon fontosnak, amit szülőként adnunk kell. A feltétel nélkül szeretetet és mérhetetlen mennyiségű önbizalmat. Mert az ember arra képes, amiről elhiszi, hogy meg tudja valósítani. Ha valaki úgy nő fel, hogy okosnak és tehetségesnek tartják, ez lesz a státusza.
RM Gondolom, kicsiként is szép voltál…
KK Két kiló húsz dekával és negyvennyolc centivel születtem, ráadásul a színem sárga volt. A családi legendárium szerint mikor apám meglátott, leült a kórházi ágy szélére, és azt mondta az anyámnak – aki pedig úgy érezte, sikerült Közép-Európa leggyönyörűbb babájának életet adnia: „Nem baj, Évikém, megtartjuk.”
A szülő számára a gyerekek külsejének szerintem nincs jelentősége, mindenkinek a sajátja a legszebb. A mentalitás, a hangulat, a közeg számít. És nálunk mindez csodálatos volt.
Nagyon sokáig, huszonnyolc éves koromig – konkrétan amíg férjhez nem mentem – otthon laktam. Elköltözhettem volna, de nem akartam. Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe: milyen sokat nevettünk. Ez volt az alap. A szüleim csodálatos harmóniában éltek együtt negyvennyolc éven át, és velem bármi rossz történt, azt mondtam magamban, csak érjek haza, akkor majd minden rendben lesz.
Voltak persze elvárásaik, de semmiképp sem az, hogy csak ötöst hozhatok haza. Az érdekelte őket, hogy becsületes, tisztességes legyek: erős értékrendet sugalltak és adtak át nekem. Régen elveszítettem őket, nagyon sokszor gondolok rájuk.
RM A lányod, Rozi is örökölte a jó kedélyt?
KK Nem azt mondom, hogy mindig derűsek és jókedvűek voltunk, a hideg ráz a görcsös, megjátszott, amerikai típusú keep-on-smilingtól, hiszen ez lehetetlen, ott az élet, ami sokszor nem engedi. A humor a fontos. Sokféle humor létezik, a miénk a kicsit ironikus, önironikus fajta, amiben megnézzük a dolgok visszáját is, egyfajta intellektuális vibrálás. És a humor sok mindenen átsegít.
A szüleim elvesztése óta néha rámtör az érzés, hogy velük talán elvesztettem a felszabadult nevetés képességét is, de aztán gyorsan megrázom és figyelmeztetem magam. Mert így sokkal könnyebb az élet. Ebben sokat segít a lányom, aki szintén ebbe nőtt bele. Azt mondta múltkor: „Mama, én senkivel nem tudok úgy röhögni, mint veled.” És mi ájulásig tudunk. Csak egymásra kell néznünk egy adott helyzetben, és megszakadunk.
RM A színészethez nagyon is kellett a szüleidtől kapott önbizalom. Vannak színészek, akik azt állítják, ők nem exhibicionisták…
KK Aki az ellenkezőjét állítja, ferdít. Gondolj bele! Avar Pista ötven körül járhatott, mikor egyszer próbán leült mellém a Nemzetiben. Már nem tudom, mit játszottunk, de a lényeg, hogy neki nagy hatalmú királyként kellett színre lépnie.
„Te, Kata – kérdezte –, szerinted az normális, hogy egy felnőtt férfi magára rak egy koronát, ráragasztja a fejére a burjánzó szakállat, kivonul egy dobogóra, majd úgy csinál, mintha ő lenne a fejedelem, és pillanatokra még el is hiszi magáról?” Valóban abszurd, nem? Tehát, aki kimegy a színpadra, és ott jól érzi magát, az nekem ne mondja, hogy nem exhibicionista. Enélkül nincs előadóművészet.
RM Voltak valaha olyanok, akiket követni akartál?
KK Konkrét példaképem nem volt soha, és összességében, azt hiszem, a szüleim voltak rám a legnagyobb hatással. De mindig találtam másokban olyan tulajdonságokat, amik számomra példaértékűek voltak. Színészként két nagy szerelmem volt, Törőcsik Mari és Ruttkai Éva. És megadatott, hogy játszhattam mindkettőjükkel, ami felért tíz év főiskolával.
Nem akartam olyan lenni, mint ők, de rajongással néztem a személyiségüket, a tudásukat. Vagy vegyük az egyik jó barátomat, Horváth Charlie-t. Sokszor láttam dolgozni, és az a tökéletes profizmus, alázat, hogy mindig a maximumot adja, legyen akárhol, bármilyen közönség előtt, engem is inspirált.
RM Nem gondolod néha, hogy túl korán hagytad el a színpadot, a stúdiót?
KK Azért tudtam abbahagyni, mert nekem csak játék volt, míg az igazi színész tíz körömmel akar. Én nem így működtem. Örültem a jó lehetőségeknek, tudtam bosszankodni is, de nem volt életbevágó az egész. Jópofa élet volt, amikor dolgoztam, beletettem magam lelkesen, de az előadásokon, próbákon kívül nem érdekelt. Nem voltam az a fajta a színész, aki még hajnali ötkor is a művész üzenetéről vitázik egy bárban. Annyi minden más érdekelt.
RM Miben volt benne a te tíz körmöd?
KK A nagy szerelem a rádió volt, ha valami hiányzik, az a rádiózás. Amikor először odaültem a mikrofon mögé, úgy éreztem, hazaértem. Mindent felülírt. Amikor ülsz élő adásban – hisz én javarészt azt csináltam –, fejeden a fülhallgatóval, nincs mórikálás, nincs mellébeszélés, a teljes valóddal ott kell lenned a „most”-ban. Esszenciális dolog.
Nem viszi el a figyelmet a környezet, nincs semmi más, csak a hangod, azzal kell mindent megmutatni, tartalmasnak, színesnek lenni. Az agyadnak kell rettentő sebességgel működnie, és ezt követnie a hangodnak. Betelefonálós műsorokban öt-tíz másodperc van arra, hogy eldöntsd, hogyan kell valakivel beszélni, hogy az meg tudjon nyílni. Minden percét élveztem.
RM Mégis abbahagytad.
KK Sok rossz tulajdonságom van, az egyik, hogy sértődős vagyok. Akkor is valamiért megsértődtem, és otthagytam az egészet. Mire lecsillapodtam, már nem lehetett visszacsinálni a dolgokat. Még élt az apukám, aki erre csak annyit mondott: „Hülye vagy, fiam, megsértődni csak akkor kell, ha az neked jó. Ez meg egy hülyeség volt.” Igaza lett.
RM A rádióban az általad vezetett Cupido is társkereső műsor volt, ezután, immár tizenkilenc éve megnyitottad a máig is működő társkereső irodádat. Mit látsz: mit keres főképp ez a sok társtalan ember? Én évek óta csodálkozva figyelem, hogy a szerintem izgalmas férfiak olykor milyen egyszerű nők mellett horgonyoznak le, míg a magasan kvalifikált, nívós nő magányos, hiába keresgél, mintha félnének tőle…
KK Azt látom, hogy mi, nők evolúciósan arra vagyunk programozva, hogy magunknál erősebbet, okosabbat, egyszóval a »többet« keressük. És jönnek a nők, pozícióval, remek külsővel, három nyelvvizsgával, két diplomával, és azt mondják, keresnek valakit, akire fel tudnának nézni. Nem könnyű.
Azt szoktam nekik mondani, hogy az ember minél magasabban áll a létrán, annál kevesebb hely van a plafonig. Nem is kell, hogy ilyen kondíciókkal valaki elképesztő elvárásokat állítson, ha közben nyilvánvalóan olyan szintet képvisel, amihez nehéz egyenrangú társat találnia. Amikor a professzor elveszi a titkárnőjét – és a romantikus regényekből ismerjük a szituációt –, az sokszor a valóságban is remekül működik.
De hány olyan sztorit ismerünk, mikor a vezérigazgató nő megy hozzá a sofőrhöz? És ha meg is történik, a házasság valószínűleg nem fog működni. Még ha a nő el is tudja fogadni őt, a férfi frusztrálódik, csupán mert alacsonyabb a végzettsége, kevesebbet keres.
A feminizmus árnyoldalának tartom, hogy a férfiak nagy része elvesztette az önbizalmát. Kihúztuk a lábuk alól a talajt, és nem találják a helyüket. Ma Magyarországon csaknem kétmillió ember él egyedül, holott a többség arra vágyna, hogy boldog családban éljen. Ám úgy látom, a társdalom is szívesen ítélkezik, de segíteni nem segít a bajban lévőkön.
Fontos lenne például, hogy a párterápiát támogassa az egészségbiztosító. Tény, hogy a házasságok csaknem hatvan százaléka válással végződik, de tény az is, hogy a párok nyolcvan százalékának rendbe jön a házassága terápia után. Rengeteg válást meg lehetne előzni így, Amerikában vannak olyan államok, ahol be sem adhatod a válókeresetet párterápia nélkül.
RM Visszakanyarodva a váltásaidhoz – elgondolkodtatott, hogy mindehhez igen sokszor és változatosan kellett próbára tenned magad. Hogy állsz a bátorsággal?
KK Ezzel kapcsolatban elmesélem a találkozásomat a tigriscápával. Egyszer elmentem a híres Jim Abernethy-féle cápatúrára, a Bahamákra. Egy tákolmánnyal indultunk a cápahelyek felé. Kérdeztük, hol a mentőcsónak, mire jött a válasz, hogy azt megették a cápák. Nyolc órán át hajóztunk egy félelmetes viharban, négyméteres hullámok dobálták a lélekvesztőnket.
Öt cápafaj veszélyes az emberre, az egyik a tigriscápa, ott vele lehetett találkozni. Egy szem nőként és messze a legidősebbként megpróbáltam. Visszagondolva nem értem magam, ugyanakkor azt mondom: erről szól az élet. Nagy megmérettetés, sokat megtudsz közben magadról.
Lemerültem, jött velem szemben a cápa. Ilyenkor ösztönösen dobnád magad a felszínre, de ehelyett fegyelmezetten ereszkedni kellett a mély felé. Lelkierő kell hozzá, emberpróbáló dolog, de megcsináltam. És a fenevad elúszott.
RM Egy ilyen kalandhoz kell némi búvártapasztalat is, nem?
KK A búvárkodással hat-hét éve kezdtem foglalkozni, és a rabja lettem. Bolygónk kétharmad része víz, egy megismerhetetlen világ, amihez búvárként közelebb kerülhetek. Amikor összezárul a fejem felett a víz, és én csak lebegek, az maga a csoda. Nézem az állatokat, a tisztaságot, a rendet.
A természetben mindennek oka van, az érzelmek tiszták: ha bántanak, támadsz, ha éhes vagy, eszel, de amúgy mindenki békén hagyja a másikat. Nagyon régóta síelek is, azt is elsősorban azért szeretem, mert közelebb kerülök a természethez. Imádom az ítéletidőt is, ha esik és fúj, mert ilyenkor megérzem az elemek erejét. A heggyel, a tengerrel nem tudsz vitatkozni. A széllel sem.
Sokszor gondolok arra, mi lesz, ha egyszer a természetnek elege lesz belőlünk. Ilyenkor megijedek. Féltem magunkat, mármint az emberi fajt. Visszaélünk a civilizációnkkal, és nem is tudjuk felfogni, mit kockáztatunk. Mintha vért nélkül rángatnánk az éhező oroszlán bajuszát.
Még nincs hozzászólás