Hámori Eszter az anyaságról
A Ridikül stúdiójában, de sokszor a sminkszobában, vagy az adás felvétele után, amikor a vendégek úgy belejönnek a témába, hogy még a folyosón, az öltözőkben is folytatják a beszélgetést, olyan történetek hangzanak el, amelyeket még hónapokkal, sőt, évekkel később is jó felidézni. A Magazin új rovatában erre vállalkozunk. Most az „Egy gyerek, két gyerek, sok gyerek” című műsor egyik vendégét, Hámori Esztert kérdeztük.
Színésznő és családanya – ez áll a névjegyén. De talán meg kellene fordítani a sorrendet – mivel a szinkronszerepeiben gyakran találkozhatunk vele, de a színházat, a filmet évek óta szünetelteti. Hiszen színpadra felmehet más, de a gyerekei számára ő senkivel sem pótolható. Gyerekből pedig négy is van neki.
„Lili a Színművészeti Egyetemre jár, Marcit felvették a BKF-re média és kommunikáció szakra, Gergőt pedig a Szent István Gimnáziumba. Úgyhogy a négy gyerekemből három hozzávetőleg sínen van, Dávid pedig még olyan kicsi, hogy az ő továbbtanulásáért még ráérek izgulni.
Még egy fontos esemény történt az adás óta az életünkben: tizenhat év után összeházasodtunk a kisfiaim édesapjával. Hirtelen ötlet volt, meg is lepett vele István, és nem is akartunk nagy lakodalmat csapni. Szóval nem voltam habos-babos, fehér ruhás menyasszony, és ha nem is tartottuk titokban, valóban kevesen voltunk, meghitt kis esküvő lett.
Nehéz szakmát választottam, de családot mindig szerettem volna, persze, nagy szerelemből – minden kislány erről álmodik, nem? Csakhogy amikor megtörtént, és Lilivel állapotos lettem, eljött a pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy család vagy karrier. És én döntöttem. Attól kezdve az anyaság, a család vált a szenvedélyemmé: imádok terhes lenni, szülni, otthon tenni-venni, főzni, gondoskodni.
Bár ekkora családot nem terveztünk; a férjemmel összesen hét gyerekünk van, és megmondom őszintén, hiszen máskor is elmondtam már: a legkisebb fiunk, a csöppet sem tervezett Dávid születésén valóban nagyon el kellett gondolkodnom. Hiszen ott volt a két kamasz mindenfajta nyűge, öröme, bánata, közben ott volt a tizenegy éves, aki már azt hitte, hogy örökre ő lesz a legkisebb, én se voltam már húszéves, a férjem pedig hatvannégy volt akkor.
Szerencsére egyik félelmünk sem jött be, nem volt féltékenység, a kamaszok is megúszták, és Dávid, persze, életem legjobb döntésének bizonyult, de azért azt a két hetet nem kívánom senkinek. Azóta pedig már doktorálhatnék logisztikából, és summa cum laude vagyok szervezésből: ki mikor kel, milyen szendvics, hol a tornazsák, ki mit eszik, kettőkor kosár, hatkor röplabda, drámaiskola, közben szoptatás, két pelenkacsere – de este kilenckor, ha én vízszintesbe kerülök, ott vége van, és ha nekem akkor azt mondják, nézzek meg egy filmet, csak nevetek: esélytelen hogy ébren maradjak.
És sajnos a féltés, az aggodalom sem oszlik négyfelé, ha az embernek négy gyereke van: ha például Marci a párjával csak elkezd távolodni a kertkaputól, olyan őrületes féltés és féltékenység jön rám, hogy belehalok, hogy minden rendben van-e, hogy azonnal hívjon, és mi lesz vele egész este. Nem, én nem telefonálok rá, odáig azért nem megyek el: nem szabad ezzel kellemetlenséget okozni a gyereknek. Emlékszem, hogy nekem is le kellett válnom a szüleimről – én ráadásul külföldre mentem, úgyhogy nem szólhatok egy szót se.
Lilit mint az egyetlen lányt különösen emberfeletti módon féltem, remélem, minden hímnemű tudja, hogy hozzá rajtam keresztül vezet majd az út, rettenetes anyós leszek! És ha Gergővel nem érkezik meg időben a busz a kirándulásról, akkor én vagyok az első, aki hívja a sofőrt, hogy van-e hólánca, váltótársa, hol járnak pontosan, milyen a forgalom. Nem, nem tengek túl, csak elmondhatatlanul féltem őket, mert ebben a ronda világban egyszerűen tudnom kell, hogy mi van velük.
Most, hogy túl vagyunk a felvételiken, és nagyjából látjuk már, merre indulnak, egy kicsit nyugodtabb vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy nem féltem Lilit a színészpályától: biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz neki. De már nem kívánok olyat, hogy induljon inkább másfelé, csak azt, hogy legyen boldog, bármilyen pályán, akár ezen is.
Marci már könnyebb eset, és az újságírás talán nem ennyire göröngyös pálya. Gergőt pedig a gasztronómia érdekli, és ha a vendéglátásban találja meg a helyét, akkor nagyon boldog leszek, mert a gyerekeim teljesítik ki mindazt, amit én is tudok és szeretek ebben az életben.
Én megtaláltam színésznőként a főszerepemet, nekem így kerek az életem. Azt hiszem, nagyon kevés színésznőnek sikerül, hogy délelőtt próbáljon, este játsszon harminc napból harminckettőt, és közben száz százalékban anyja legyen egy-két-három gyereknek – végtelenül tisztelem azt, aki erre képes, de nagyon kevesen vannak, azt hiszem. Én másként döntöttem, és jól választottam.”
Még nincs hozzászólás