Ha nem fáj, nem is szerelem?
Tisztán emlékszem az első szerelmemre. A gimi első évében menthetetlenül belehabarodtam egy végzős srácba, akivel az év során összesen négy mondatot váltottunk.
Mégis, az egyik legboldogabb emlékem, amikor egy nap hazafelé menet a suliból hatalmas pelyhekben hullott a hó, én pedig szívszaggatóan zokogtam.
Volt valami fájdalmasan szép abban a reménytelen érzésben. Tudtam, hogy soha nem fogunk összejönni, hiszen ahhoz legalább randira kellett volna hívnia, de mégis, valami elborult módon boldog voltam.
Persze, azóta fejlődtem, és a szívfájdalom már nem okoz akkora élvezetet, mint akkor, de egy dologban mégsem változtam. Továbbra sem tudom elképzelni, hogy drámák nélkül izgalmas lehet egy szerelem. Szerencsére nem vagyok egyedül, mert a legjobb barátnőm is ebben a tévképzetben szenved, ráadásul, az ő helyzete még súlyosabb, mint az enyém. Ő ugyanis drámafüggő, de ezt sohasem ismerné be.
Egyébként, ha most megkérdezném, valószínűleg ő ugyanezt mondaná rólam. A drámafüggő jelzőt amúgy egyre többen használják a mi generációnkra, a szüleink szerint nem tudjuk értékelni a kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatot, mert mindig valami többre, izgalmasabbra, fájdalmasabbra vágyunk.
De térjünk vissza a barátnőmre. Timi már nyolc éve nem tud kiszakadni egy kapcsolatból, amelyben többször szakítottak, mint amennyiszer összejöttek. Nem vicc, nyár elején mindig Sanyi szakít vele, hogy nyugodtan elmehessen nélküle a kedvenc fesztiváljaira.
Bár Timi ezt már tavasszal sejti előre, a szakítást mégis minden alkalommal úgy éli meg, mint élete legváratlanabb tragédiáját. Majd amikor lehullanak az első aranysárga levelek, már ki is békülnek, hiszen Sanyi kibulizta magát, és nem tud Timi nélkül élni, legalábbis egy ideig.
A karácsony közeledtével viszont Timi érzi úgy, hogy valami hiányzik, ilyenkor általában titokban találkozgatni kezd Tomival, akivel öt éve tart köztük a kibékülések és szakítások sora. A titkos viszonyra Sanyi általában újév után jön rá, de tavaszra kibékülnek, hogy nyáron szakíthassanak.
Most, hogy így belegondolok, a káosz ellenére tökéletes rendszert hoztak létre. De mi lesz később? Ha drámák nélkül nem tudjuk értékelni a szerelmet, akkor az lesz a vége, hogy magányosan halunk meg? Milyen drámai gondolat, szinte beleborzongok.
Nem tehetünk mást, mint reménykedünk, hogy megváltozunk. Vagy ha magunktól képtelenek vagyunk, reménykedünk abban, hogy jön valaki, aki megváltoztat. Lehetőleg drámai módon!
Még nincs hozzászólás