Ha nem fáj, nem is szerelem?
Tisztán emlékszem az első szerelmemre. A gimi első évében menthetetlenül belehabarodtam egy végzős srácba, akivel az év során összesen négy mondatot váltottunk.
Mégis, az egyik legboldogabb emlékem, amikor egy nap hazafelé menet a suliból hatalmas pelyhekben hullott a hó, én pedig szívszaggatóan zokogtam.
Volt valami fájdalmasan szép abban a reménytelen érzésben. Tudtam, hogy soha nem fogunk összejönni, hiszen ahhoz legalább randira kellett volna hívnia, de mégis, valami elborult módon boldog voltam.
Persze, azóta fejlődtem, és a szívfájdalom már nem okoz akkora élvezetet, mint akkor, de egy dologban mégsem változtam. Továbbra sem tudom elképzelni, hogy drámák nélkül izgalmas lehet egy szerelem. Szerencsére nem vagyok egyedül, mert a legjobb barátnőm is ebben a tévképzetben szenved, ráadásul, az ő helyzete még súlyosabb, mint az enyém. Ő ugyanis drámafüggő, de ezt sohasem ismerné be.
Egyébként, ha most megkérdezném, valószínűleg ő ugyanezt mondaná rólam. A drámafüggő jelzőt amúgy egyre többen használják a mi generációnkra, a szüleink szerint nem tudjuk értékelni a kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatot, mert mindig valami többre, izgalmasabbra, fájdalmasabbra vágyunk.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2021. évfolyama 2. számának 52. oldalán!)
Még nincs hozzászólás