Gyermeki manipulációk
Minden gyerek, szinte azzal egy időben, hogy beszélni, járni kezd, rájön arra, hogy szüleit miként tudja rávenni számára fontos dolgokra. A gyerek végül is egész nap mást sem csinál, mint a szüleit figyeli. S hamar kitanulja, hogyan manipulálhatja őket.
Ha a szülő nem lát át rögtön a gyermeki szitán, hanem úgy tesz, mintha elhinné a cselvetéseket, akkor az egész folyamat úgynevezett játszmává válik. A játszma fogalmát Eric Berne, a híres amerikai pszichiáter alkotta meg az olyan élethelyzetekre, viselkedéssorozatokra, amelyek rendszeresen és változatlanul ismétlődnek, szinte forgatókönyvszerűen.
A játszmához mindig minimum két ember kell. A gyermeki játszmához a gyerek és az egyik vagy mindkét szülő, esetleg a testvér.
Anya, fáj!
Ki ne ismerné a gyerek jól bevált módszerét, amikor nincs kedve óvodába, iskolába menni, amikor nehéz dolgozat várható. Ilyenkor valószínűleg megpróbálja eljátszani az ’anya fáj’ kártyát. Fáj a hasam, a fejem. Ha a szülő, bár jól tudja, hogy nem valódi fájdalomról van szó, hanem óvoda-, iskolaundorról, mégis enged, a gyerek megtapasztalja, hogy ez jó módszer.
Ha azt mondom, hogy nem akarok suliba menni, ezt nem engedik meg. Ha azt mondom, hogy rosszul érzem magam, akkor igen. Tehát legközelebb is ezt mondom. Csakhogy a szülő átlát a szitán, és a legközelebbi alkalommal nem hiszi el a dolgot. Mit csinál a gyerek?
Súlyosabb tüneteket produkál. Például belázasodik vagy hány. Tényleg rosszul van. A szülő pedig elkezdi orvosokhoz cipelni. Létrejön a játszma, amely azért veszélyes, mert életjátszmává válhat, amelyben a gyerek felnőttként is betegségbe menekül a megoldandó problémák elől.
Természetesen, mint minden játszmából, ebből is ki lehet szállni. És ezt a szülőnek kell megtennie. Az ’anya, fáj!’ mondat mögött meg kell keresni a valódi okot, és segíteni kell megszüntetni azt. Például ha a gyerek azért nem akar oviba menni, mert ott van egy kisfiú, aki mindig csúfolja, akkor ezt a szülőnek ki kell derítenie. Majd meg kell beszélnie az óvónővel, aki valószínűleg képes lesz a csúfolódást leállítani
Én még kicsi vagyok, nem tudom megcsinálni
Minden gyerek életében vannak nemszeretem feladatok, s ezek ráadásul idővel sokasodnak. Ha a gyerek rájön, hogy létezik egy varázsige, amely mentesíti őt a feladat elvégzése alól, akkor ezzel élni fog. Ha tehát el kellene rakodnia a játékait, de nincs ehhez kedve, akkor lassít. Mert rájön, hogy a mama nem bírja kivárni a pakolás végét, besegít, megcsinálja. A mama pedig láthatólag elfogadja, hogy a gyerek még kicsi, nem tudja egyedül. S a dolog ismétlődik, reggel, amikor mindenki siet, s a gyereknek is öltöznie kellene.
Öltözik is, csak lassan. Felveszi az egyik cipőjét, aztán játszik egy kicsit, anyuka pedig szól, kétszer, háromszor, hiába. A vége az, hogy nem bírja kivárni, hogy a gyerek felöltözzön, feladja rá a kabátot, a másik cipőt. S a ’nem tudom egyedül’ játszma ismétlődik a fürdéskor, ágyazáskor. A gyerek eljátssza, hogy ő még nem tudja, nem képes, mert még kicsi, anyuka pedig elfogadja, hogy így van. Miért fogadja el?
Mert szereti, hogy az ő fia, lánya még kicsi, szüksége van a mamára. Ez a viselkedés is könnyen életjátszmává alakulhat, amelyben a férfi nem tud felnőni, marad örökre a mama kicsi fia. S a lányból gyenge nő lesz, aki nem tud problémákat egyedül megoldani, nem képes egyedül semmire, szüksége van egy erős férfira.
Ebből a játszmából is ki lehet, és ki is kell szállni. A szülőnek meg kell várni, amíg a gyerek, ha lassan is, de elpakol, felöltözik, megmossa a fülét. Így lesz belőle erős, felelős, független felnőtt.
Szegény kicsikém!
Ha egy gyereket baleset ér, netán valamilyen fizikai fogyatékossággal születik, vagy gyakran beteg, akkor a szülő elkezdi félteni, kímélni. A gyerek hamar rájön, hogy apa, anya sajnálja őt, és mindent megtesz, hogy felvidítsa. A család kevesebb erőfeszítést vár el tőle, mint amennyire képes lenne. Túl sok kérést teljesít feltétel nélkül. Mert ő az én szegény kicsikém.
Játszma ebből akkor lesz, amikor a gyerek rájön, hogy sajnálatot ébresztve bármit elérhet a szüleinél, s ezt kihasználja. A szülő pedig hagyja. akkor is, ha a gyerek fogyatékossága csekély, betegsége nem több, mint allergia, balesetének következményei már régen elhalványultak. Az ilyen módon túlféltett gyerek nehezen tud felnőni.
A világtól is elvárja, hogy sajnálja őt. A világ azonban nem sajnálja, a helyén kezeli. Ezt ő sértésnek érzi, és szalad vissza a szülői házba. Az ilyen gyerekek gyakran agglegények maradnak. Ők azok a mártírok, akik nem költöznek el, nem mennek férjhez, mert idős szüleiknek szükségük van rájuk.
Nem én kezdtem
A ’nem én kezdtem’ elnevezésű játszmát testvérek játsszák, de a szülők beleegyezésével. A játszma alapja a testvérek családban elfoglalt helyének a különbözősége. Ha kétneműek, akkor legtöbbször a kislány az, aki kevésbé vad, szorgalmasabb, nyugodtabb, kezelhetőbb, akit anya jobban szeret. A fiú az engedetlenebb, nehezebben fegyelmezhető.
Hasonló a helyzet az első és másodszülött között is. Az esetek többségében az idősebb testvér az, akit a szülők többet fegyelmeznek, akire gyakrabban kell rászólni. A másodszülött helyzete rendszerint könnyebb. Ez nem mindig van így, de biztos, hogy ha hasonló korúak a gyerekek, akkor nincs két olyan testvér egy családban, akinek azonos helyzete lenne.
Az egyik, a ’rossz’ gyerek, mindig nyílt kártyákkal játszik. Összerombolja a legóvárat, melyet a másik épít, vagy meghúzza a haját, elveszi a játékát. A másik a ’jó’ gyerek viszont finomabb módszerekhez folyamodik. Olyasmit mond, amire a testvére ugrik, és rombol, üt. S akkor már szalad is anyához, aki persze megvédi. Miért bántod a húgodat, öcsédet, kérdezi a mama. Nem én kezdtem, mondja a megvádolt, de anyuka nem hiszi. Te vagy a nagyobb, az erősebb, te vagy a fiú.
A jelenet szinte naponta ismétlődik, a játszma kialakul. Ebben a játszmában az egyik fél gyenge és védtelen, a másik durva, és nem méltó anyja szeretetére. Ez a játszma is életjátszmává válhat.
A szülő úgy léphet ki belőle, ha igazságos. Nem védi az egyik, és nem vádolja a másik gyerekét, hanem elmondja, hogy mindkettejüket egyformán szereti, és megtanítja nekik a konfliktusok elintézésének felnőtt módját.
Nem tudatos
Eric Berne, a játszmaelmélet kidolgozója szerint a játszmák az intimitást, a bizalmat és az önbizalmat, valamint az őszinte érzelem kifejezését pótolják. Fontos tudni, hogy a játszmák szereplői nem tudatosan cselekszenek. Nem rosszaságból, szándékosan játszmáznak. A folyamatok szinte tudattalanul alakulnak ki, és sokszor nem könnyű észrevenni, hogy milyen mögöttes tartalmuk van.
(Felhasznált irodalom: F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam)
Még nincs hozzászólás