Gyerek királyok és cseléd szülők
Úgy kezdődik, hogy csemeténk földhöz vágja magát az utcán vagy a közértben, és szeme csücskéből valódi könnyeket préselve hisztizik valamiért. Bármiért. S mi engedünk, mert nincs időnk kivárni, amíg abbahagyja. Engedünk, mert csúnyán néz a szomszéd néni, vagy a pénztár előtt sorban álló ismerős. Engedünk, mert engedni egyszerűbb.
Anyúúú, nézd!
Aztán úgy folytatódik, hogy képtelenség végigmondani egy mondatot az asztalnál, amikor vacsorázunk, mert örökké közbekotyog. És beborítja a szobáját a szétdobált játékaival. Soha semmit nem rak el, és cigánykerekezik ebédelés közben. Csak kétféle kaját eszik meg, ezért azt a kétfélét főzzük. Nehogy éhen haljon. És megengedjük, hogy nyomogassa a telefonunkat, mert szeretnénk egy kicsi nyugalmat. És megvesszük neki a saját telefonját, hogy hagyja végre békén a miénket.
Aztán engedjük, hogy majd, mindig majd, legfeljebb mindjárt írja meg a házi feladatot, rakja el a földre dobált ruháit, és menjen végre fürödni. És ott állunk este hullafáradtan, mert egész álló nap robotoltunk a munkahelyünkön, a délutánt és az estét meg végigharcoltuk a saját gyerekünkkel.
És bármit csinálunk, pakolunk, főzünk, mosogatunk, vagy csak telefonon beszélünk, végigsöpör a lakáson a csatakiáltás: anyúúú, nézd, anyúúú, gyere, anyúúú! S mi mindent eldobunk, mert tudjuk, addig úgysem hagyja abba, amíg oda nem megyünk, meg nem nézzük, nem teljesítjük.
Mert ő uralkodik, ugráltatja az egész családot, mi pedig szolgáljuk. Jó ez bárkinek? Természetesen nem. Nem jó nekünk, de nem jó nekik sem.
De miért?
Miért csináljuk ezt? Miért hagyunk rá, csinálunk meg helyette mindent? Miért az ő igényei, vágyai, kívánságai keretezik az egész család életét. Azért, mert jó szülők akarunk lenni? Jó anyák? Azért, mert azt gondoljuk, hogy akkor szeretjük, ha elkényeztetjük? Azért, mert nem győzzük az erőszakosságát? Azért, mert nem akarjuk hallgatni a cirkuszait, mert engedni egyszerűbb? Azért, mert könnyebb elpakolni utána, mint rávenni őt arra, hogy csináljon rendet?
Azért is. De nem csupán azért.
A gyereknevelés roppant fárasztó dolog. A szülők rendszerint nem nyolc órát dolgoznak, mint egykor. Hazaviszik a munkát, a gondokat. Ha otthon vannak is, örökké cseng a mobil. A nyugalom, a csend szinte ismeretlen fogalom. A gyereket intézmények nevelik, kétéves kortól egészen kamaszkorig, reggeltől délutánig valamilyen intézményen, bölcsiben, oviban, napköziben vannak. Mire hazaérnek, a szülő is, a gyerek is fáradt. Nem a teste, az idegrendszere az.
És a fiatal szülő este hatkor már nem akar nevelni. Inkább barátja szeretne lenni saját gyerekének. Azt mondja, hogy inkább pakolok utána, megveszem, megengedem neki, mert jóban akarok lenni vele. Azt akarom, hogy bízzon bennem, hozzám forduljon, ha baj van, és mondjon el nekem mindent. Mert akkor majd nem fog hazudni, nem fogja letagadni, nem lesz sunyi, hanem egyenes, nyílt és őszinte.
S valóban, van ebben némi ráció. Az a gyerek, akit mindentől és mindenkitől tiltanak, titkon úgyis meg fogja próbálni, hogy milyen az alkohol vagy a cigaretta. Lehet, hogy ha nem engedik a barátaival csavarogni, majd lóg az iskolából, és így csinál magának szabadidőt.
Félelem a szeretet megvonásától
Vannak aztán szülők, akik azért nem állítanak korlátokat, mert félnek, hogy elveszítik a gyerek szeretetét. Attól félnek, hogy ha túl szigorúak kisfiuk, kislányuk nem fogja őket szeretni. De ez az út veszélyes. Ha ugyanis a gyerek rájön, hogy szeretete megvonásával sakkban tudja tartani a szüleit, ezzel az eszközzel élni fog. Megtanul érzelmileg zsarolni, és ezt későbbi párkapcsolataiban is megpróbálja bevetni. Márpedig az érzelmi zsarolás az egyik legellenszenvesebb eszköz két ember között.
A szakemberek szerint az a szülő, aki ennyire függ gyermeke szeretetétől, valahol gyerekkorában vagy felnőtt érzelmi kapcsolataiban sérült. Vagy a szüleitől nem kapott elég szeretetet. Ezért szenvedett, és most ezt próbálja saját gyerekénél elkerülni. Esetleg a férjétől, partnerétől, gyereke apjától nem kapja meg azt az érzelmi kielégülést, amelyre szüksége van. Mindkét esetben rosszul ítéli meg a helyzetet. A gyerekek mindig, minden körülmények között szeretik a szüleiket. Még az elhanyagolt, veréssel fegyelmezett gyerek is úgy gondolja, hogy a szülei neki jót akarnak. Apa csak azért pofozza meg, mert ő rossz, anya csak iszik, mert ő nem elég jó.
A hisztitől a duzzogásig
A gyerekek sokszor dühbe gurulnak. Kisgyerekként azért, mert nem sikerül megcsinálniuk valamit, vagy nem kaphatják meg azonnal, amire vágynak. Ezért hisztiznek, vágják földhöz magukat. Más eszközük akkor még nincsen arra, hogy elérjék, amit szeretnének. Még nem tudják meggyőzni, rábeszélni a szülőt, és nem képesek megérteni az észérveket sem. Ám ha ekkor engedünk a cirkuszoknak, hamar megtanulják, hogy a vágyott dolgok eléréséhez vezető legrövidebb út a hiszti. Ezért a leghelyesebb, amit ilyenkor a szülő tehet, hogy határozottan nemet mond, és kitart mellette.
Egy viszonylag békés, néhány kisiskolás év után jön a serdülés kora. Az egyik legnehezebb időszaka az életünknek. A serdülő szeretne felnőttként élni, felnőtt szabadságjogokkal rendelkezni, de persze nem tud. Vagy nem engedik meg neki. Ezért bevágja maga után az ajtót, világgá megy, vagy bevonul a szobájába, és nem jön ki még vacsorázni sem. Nem hisztizik, csak duzzog, de a kettő között nincs lényeges különbség. Mindkettő a vágyott cél elérésének eszköze.
Azonban éppen úgy, ahogyan a hisztit leszereltük egy határozott nemmel, a dühös kamaszt is meg lehet szelídíteni. Persze, ha a szülőnek lelkiismeret-furdalása, bűntudata van amiatt, hogy olyan szigorú volt, ha nehezen viseli, hogy gyermeke dühös rá, haragszik, akkor kerüli a konfliktust. Nem jelöl ki egyértelmű határokat. Egyik nap így dönt, másik nap máshogyan. Egyik pillanatban mézes-mázos, a következőben felcsattan.
Az ilyen viselkedéshez a gyerek nem tud alkalmazkodni. Nem tudja, mire számíthat. Sokszor már régen megbánta, hogy dühöngött, de nem tudja, hogyan keveredjen ki a sértettségből. Nem akar gyengédnek látszani, ezért fenn tartja a haragot akkor is, amikor már régen szeretne kibékülni. Ilyenkor szülőként segítenünk kell neki, kedvesen megölelni, megsimogatni, és elmondani, hogy mennyire utálunk veszekedni, mennyire rossz nekünk látni, hogy ő haragszik. De meg kell értenie, hogy nem engedhetünk meg mindent. Nem vehetünk meg neki mindent. Be fogja látni. Sőt, ha nem mondja is, tudja, hogy igazunk van.
Csak egy a fontos, ha valamit nem engedünk meg hétfőn, ne engedjük meg szerdán sem. Ha nyolcat mondtunk, amikor elment a barátnőivel, ne mondjuk kilencet, amikor haza kellene jönnie. Vagyis legyünk következetesek. Akkor is, ha ez néha nagyon-nagyon nehéz.
Néhány tanács
- Nem hajlandó megenni a vacsorát, amit a család többi tagja szeret? Ne egyen, de maradjon ülve az asztalnál, és ne kapjon mást. Még egyetlen gyerek sem halt éhen a családban, ahol van mit enni.
- Dührohamot kap, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő szeretné? Hagyjuk dühöngeni, csak kérjük meg szépen és nyugodtan, hogy a szobájában tegye, és csukjuk rá az ajtót.
- Ha csapkodja az ajtókat, amiért nem engedjük le játszani, amíg nem csinálja meg a leckéjét, hagyjuk megnyugodni, aztán kérdezzük meg tőle, hogy ő mit csinálna a helyünkben. Hogyan nevelné saját magát?
Még nincs hozzászólás