Graffiti a lakásban
Az ember nagyon tud örülni, amikor gyermeke lefoglalja magát, és elkezd firkálgatni, rajztudását bontogatni egy papírlapon, ám amikor észreveszi, hogy a nemrég festett falon, a parkettán és tapétán is kamatoztatja alkotó tehetségét, vegyes érzései támadnak.
Cikket írni igyekszem. Aznap, amikor e sorokat kopogtatom, Csanád fiam épp másfél éves. És a laptopomat próbálja birtokba venni. Előszeretettel kúszik mellém, és hihetetlen érzékkel, a másodperc törtrésze alatt nyomja meg a szerkezet kikapcsológombját.
Szerencse, hogy ezek a gépek már fel vannak készülve ilyen leállásokra, és nemcsak gyorsan lehet őket újraindítani, de a félkész dokumentumokat is mentik. Megússzuk hát ezt is.
Talán említettem már, amikor megtudtuk feleségemmel, hogy gyermekünk október elejére várható, utánaolvastunk, és kiderült: az évnek ebben az időszakában főként szépérzékkel rendelkező, alkotó tehetségű személyek születnek.
Ennek nagyon örültünk, hiszen ez jó alapnak tűnt sok további lehetőséghez fiunk jövőjét illetően. Arról pedig az elmúlt 18 hónapban már többször is meggyőzött minket, hogy a kézügyessége, azon belül finommotorikája fejlettebb a korához képest.
Ezt bizonyítva képes villával étkezni, persze még bőven igényel segítséget, de a fogása már most szépen kialakult. Sőt, az utóbbi időben egyre nagyobb kedvvel ragad ceruzát, szereti kifejezni magát egy-egy papírlapon.
Hosszú percekig elüldögél, és 110%-os koncentrációval lehel életet az üres lapra. Ráadásul, azt hiszem, ő magányos művész típus, mert ha közelebb megyek az alkotói folyamatot meglesve, morcosan néz, és a lakás egy másik szegletét választja munkája folytatására.
Hiába, minden nagy elmének megvannak a saját kis dolgai, de ha ez kell a századunk művészetét felkavaró, átíró folyamathoz, ám legyen. Természetesen mindig megnézem az elkészült művet, melyet előszeretettel ad át Csanád.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az ákombákom stílus, a papírt átlyukasztó firkák megállnák a helyüket a Modern Művészeti Múzeumban, de megfelelő sajtóháttérrel a New York-i Guggenheimben is. A legtöbbnek már címet is adtam, például: Világbéke, Gondolataim az életről, vagy A megtalált gyermek.
Azonban az örömittas pillanatok után, a valóságba visszakerülve lettünk figyelmesek Krisztinával, hogy Csanád ízig-vérig modern alkotó, hiszen már graffitikkel is büszkélkedhet! Kár, hogy ezeket szerény otthonunkban hozta létre…
Valahogy úgy indult, hogy egyik este a Csanád által széthagyott dolgokat pakoltam össze a nappalinkban, amikor felfedeztem a szép fehér falon egy művészi lenyomatát. Azon nyomban elneveztem Pokoli dühnek, majd párom jelezte, hogy a parkettán is talált kulturális értékeket kisfiunktól, melynek a Szerencsére lejön címet adtuk.
Nem sokkal később, feltehetőleg, mert már ráállt a szemünk gyermekünk egyéni ábrázolásmódjára, a konyhakövön és szobája tapétázott falán is felleltük önkifejezése egyik módozatát.
Több kérdés merült fel bennünk, de a legfontosabb, hogy vajon javítsuk-e a lakásunk esztétikájában keletkezett hibákat, vagy valamilyen módon őrizzük meg őket. S miután fiunk világhírűvé lesz, majd árverezzük el, addig sosem látott, korai Kurkó Csanád művekként.
Még nincs hozzászólás