Gonosz erők játékának hitték
Az epilepszia évezredek óta ismert jelenség, ám a régi korok gyógyítói kissé mást gondoltak róla, mint a mostaniak. A korabeli hiedelmek szerint a titokzatos kórban szenvedőt természetfeletti erő kerítette hatalmába, ami ellen ördögűzéssel, imával, vagy épp frászkarikával védekeztek.
A betegségről szóló legelső feljegyzések Kr. e. 1700-1600 körülről származnak. Az ókori Kínában és Egyiptomban a gonosz erők játékának tartották a beteg „megszállását”, ezért a gyógyulás érdekében a túlvilági erőkkel igyekeztek felvenni a kapcsolatot, hogy a kegyelmüket kérjék.
Az időszámításunk előtti 5. században már felvilágosultabb elképzelések is napvilágot láttak. A híres görög természettudós-orvos, Hippokratész volt az első, aki kijelentette, az epilepszia nem „szent betegség”, hanem egy szervi – szerinte agyi – működési zavar áll a hátterében, tehát emberi eszközökkel gyógyítható. Ennek ellenére az epilepsziás betegeket még több mint két évezreden át a démonok áldozatainak tartották, és így is bántak velük.
Az epilepsziára a Bibliában is több utalást találhatunk, ahol főként „néma vagy süket lélekként” emlegetik a megszállót. „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és ahol hatalmába keríti, földhöz vágja őt, habzik a szája, és megmerevedik” – fordult Jézushoz egy alkalommal egy ember, akinek fiát addigra már többször „tűzbe és vízbe is vetette, hogy elpusztítsa a benne lévő gonoszt”.
A Márk evangéliumában olvasható történet végén Jézus imádsággal gyógyítja meg a fiút. „Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre” – mondja, utalva arra, hogy kétezer évvel ezelőtt a koplalás is a gyógyítás módjai között szerepelt.
Egyes esetekben „szent betegségnek” tartották, és tisztelettel néztek a szenvedőre, de általában megpróbálták kiűzni valahogy a rossz lelket a szerencsétlenből.
Az ördögűző praktikáktól kezdve a piócás vércsapoláson át a varázslásig minden megjelent a gyógyítási palettán, a középkorban pedig, amikor már a boszorkányokkal hozták összefüggésbe az epilepsziát, még rosszabbra fordult a helyzet. Ekkor jobb esetben elüldözték a beteget, rosszabb esetben kínzással vagy kivégzéssel akarták eltávolítani a gonoszt.
A magyar népi gyógyászatban is ismert volt a betegség: felmenőink „nyavalyatörésként”, „sülykórként”, „eskórként” és a német Fraisen (görcs) szóból átvett „frászként” ismerték. Mivel az ördög művének tartották a betegséget, visszafelé mondott imákkal igyekeztek kezelni.
Hasonlóan kreatív módszer volt, hogy egy különleges tésztából karikaformát sütöttek, és ebbe bújtatták a görcsbe esett gyermek fejét. Ebből a furcsa szokásból ered a mai „frászkarika” kifejezés.
Az epilepsziára csak az 1700-as évektől kezdtek betegségként tekinteni, és a 19. század közepétől kezelték gyógyszerrel is. Eleinte nyugtató hatású brómvegyületeket adtak a betegeknek, csak később tértek át a ma is alkalmazott, görcsoldó hatású gyógyszerekre.
Még nincs hozzászólás