Gazdagság és szenvedés - a zavarba ejtő Lotaringia
Amikor Elzászban utazunk, nem is sejtjük, hogy római légiók útjain járunk, nem csoda hát, ha hirtelen egy vízvezeték viaduktja tűnik fel a fejünk felett, vagy egy amfiteátrum mellett suhanunk el. Franciaország legrégibb épülete is itt van, jó 1600 éves, valamikor tornaterem és fürdő lehetett, ma templom. A neve Eglise Saint-Pierre-aux-Nonnains. Metzben található, épp oda igyekszünk.
Párás erdőkben rohan kocsink hegyről hegyre, dombról dombra, folyókat látunk szinte minden völgyben, melyeket csatornák sűrű hálózata köt össze. A falvak és kisvárosok tiszták, a házakon látszik a gondoskodás – hivalkodó részletek nélkül egyszerűen hibátlanok. Érződik, hogy az anyagi biztonság itt szilárd és időtálló. Ez még akkor kezdődött, amikor a rómaiak sóbányát nyitottak e vidéken – özönlöttek is a betelepülők a birodalom minden tájáról.
Jó uralkodók földje
Azért a Lotaringiáról mit sem hallott utazót elgondolkoztatják a városok feletti várromok, a szinte minden kanyarban látható katonai emlékművek, temetők. Aki ismeri a hely történelmét, tudja, hogy a Nyugat, de talán egész Európa legszörnyűbb háborúi ezen a területen zajlottak. Az e hetekben filmes díjakat elnyerő „Nyugaton a helyzet változatlan” című film hiteles képet mutat ezekről a harcokról.
Szerencsére Lotaringia uralkodói között nagy számban voltak azok, akik nevük elé megérdemelten kapták meg a ’jó’ jelzőt az utókortól. Igaz, kénytelenek voltak beletanulni a hadvezetésbe, de béke idején hamar újjászervezték a gazdaságot, ismét benépesítették a lerombolt városokat.
Lotaringia egész történelme során Európa egyik legiparosodottabb területe volt. A jó vezetőkből ’exportra’ is jutott – Lotaringiai Károly, a ’törökverő’, Magyarország felszabadításának egyik főhőse volt. Unokája, Ferenc lett Mária Terézia férje, s ő tette máighatóan rendbe a Habsburg-ház pénzügyeit.
Metz felé megszeppenve
Luxemburg felől jőve szinte az első kisváros Rodemack, melyet ’középkori falunak’ is hívnak, mert fennmaradtak a települést körbefonó védőfalak, és azok csúcsos kaputornyai. Néhány kilométerrel arrébb, de már a német határnál a tájat Malbrouk impozáns és élettel teli várkastélya uralja, mely egykor a hadvezér Marlborough herceg főhadiszállása volt. Nevét is innen kapta, holott ez a vár már vagy négyszáz éve itt állt.
A várban koncertterem is van, udvarán gyakran rendeznek színházi előadásokat, ünnepeket. Egyik legérdekesebb kiállítása a régi lovagokról és japán megfelelőikről, a szamurájokról szól. Mindezek órákra lekötik a látogatót. Metz előtt az utolsó turistacsalogató Amnéville, ahol termálfürdő és vízi élménypark, valamint nagyvadakkal büszkélkedő állatkert várja a békésebb élményre vágyókat.
Metz, ahol híd hidat követ
Kis túlzással Metz (a franciák ’mesz’-nek ejtik) időtlen idők óta a tágabb vidék fővárosa. Bármilyen térképet nézzünk is, hamar kiderül, hogy Metz a Moselle és Seille folyók által határolt három szigetre épült. Híd hidat követ, nem lehet panasz a poros egyhangúságra.
A belváros egyenes, de szűk utcáin húsz perc alatt sétálhatunk el a Saint-Étienne-katedrálishoz, amely a Place d’Armes-on áll. A három évszázadon át tartó építkezés során végig megőrizték a gótikus stílus egységét, ami nem szokványos egy ilyen hosszú munka során. A végeredmény káprázatos, ’Isten lámpása’, azaz a fény 6500 négyzetméternyi ólomüveg ablakon át jut be a katedrálisba.
Hagyjunk időt arra, hogy elmeséljék a templom történét a római kortól azon át, hogy Attila hunjai kifosztották, egyedül a névadó Szent István kegytárgyát hagyva benne, odáig, amikor 1877-ben ugyanúgy égett le a teteje, mint pár éve a párizsi Notre-Dame-nak. Micsoda múlt!
A katedrális előtti tér már klasszikus francia jellegzetességeket mutat. Szigorú szépségben sorakoznak a középületek és egy apátságból átépített fedett piac. Valójában a nagy tér arra szolgált, hogy támadás esetén a polgárok itt gyülekezzenek, és itt osszák ki számukra a fegyvereket. Innen a tér neve.
Francia és német építészet
Csak pár lépés ide a Moselle, amelynek túlpartján áll a Prefektúra óriási tömbje, szinte az egész szigetet elfoglalva, jelképezve a francia állam mindenre kiterjedő hatalmát. Kicsivel lejjebb, balra egy furcsa építmény. Ősinek tűnik, németnek, erősen hasonlít a wormsi székesegyházra. Valójában 1901 és 1905 között épült, amikor Metz a Német Birodalomhoz tartozott. A metzi reformátusoknak készült, és már építőanyagában is élesen eltért a franciák által kedvelt vajszínű mészkőtől, amikor sötét homokkőből építették fel rajnai neoromán stílusban.
Ez a Temple Neuf. Metz minden építészeti korszakban gyönyörű épületekkel gazdagodott. De a város különlegességét az adja, hogy a francia és német építészet egymással is versengve igyekezett a maga képére átalakítani. Az 1790-es francia vereség után Vilmos császár birodalma német mintavárost épített fel az óváros határában, ez lett az Újváros, vagy másként a Birodalmi Negyed.
Tény, hogy gyönyörű házakat emeltek, különösen az Avenue Fochon. Ma az egész negyed UNESCO-védnökség alatt áll, érdemes és kellemes kisétálni ide. S ha már erre járunk, nézzük meg a szintén neoromán stílusban épített pályaudvart, melyet a világ egyik legszebb vasúti épületének tartanak.
Elzászból Nancy felé haladva
Aki dél, azaz Elzász felől indul Lotaringiába, bizonyára feltöltődött a hihetetlenül színes városok, Mulhouse és Colmar látványával. És remélhetőleg kipihente magát az út előtt, mert az a feladat vár rá, hogy átkeljen a Vogézek hegyláncán. A cél az elzásziak kedvenc kiránduló- és sportolási helye, Gérardmer. Az út nem hosszú, alig valamivel több mint egy óra, de az erdőben szeszélyesen kanyargó aszfaltcsík folyamatos összpontosítást követel.
Időnként fel-feltűnik előttünk egy kilátónak kialakított parkolóhely, ahonnét szétnézve mély benyomást szerezhetünk Lotaringia hegyekkel-dombokkal borított tájáról. Maga Gérardmer már nem olyan cifra, mint a magunk mögött hagyott kisvárosok, de a tóparti település igazán kellemes egész évben.
Télen ez a legdivatosabb síhely Lotaringiában. Nyáron a szórakozást egy jókora és minden lehetséges játékkal ellátott vidámpark szolgálja. Ami a nyugalmon kívül a legalapvetőbb érzés, hogy Gérardmer felkészült a vendégfogadásra, a városban nagy méretű elektromos táblák mutatják, hol, melyik kis hotelben hány szabad ágy van, s hol, milyen vendéglőkben várják az éhesen érkezőket. Van kemping, akár itt is éjszakázhatunk.
Ha a következő – átmenő – célként Rambervillerst választjuk, akkor ismét megdöbbenhetünk e terület feltünésmentes gazdagságán. Egy ötezres létszámú reneszánsz kivárosban találjuk magunkat, ahol a városháza a maga XIV. századi építésével messze nem a legidősebb épület. E Ramberti-ház köré egész város nőtt, amelyet kőből épült tornyok és falak védtek, ezekből egy-kettő még látható. Kisváros?
Püspöki vár, négy kastély, egy apátság, ősi polgárházak, múzeumok és operaméretű rendezvényház, két főiskola, orgonaüzem, kovácsműhely és kohászati üzem, fűrésztelepek, forgácslapgyár, a híres lángolt homokkőből készült kerámiastúdió, vágóhíd – ötszáz különböző vállalkozás. És ötven társadalmi egyesület. Egy apró elzászi kisváros… Gondoljunk bele.
Lunéville Rambervillersnél négyszer nagyobb, autópályák és a TGV vonatai kötik össze a világgal. Mégis kellemes, világos és virágos város. De bármilyennek is találnánk, hírnevét a hercegi kastély adja, amely – Elzászban járva – ’kötelező’ látnivaló. Nem véletlenül nevezik Elzász Versailles-ának. Nem csak hatalmas, hanem fenséges is. Még sok száz méterre vagyunk a bejárattól, amikor a lelkünk már ünnepel. A hercegi székhely megtekintése egy napunk felét mindenképp igényli.
Nancy – kifinomult, okos és nagyvonalú
Géradmertől Épinalon keresztül is indulhatunk Nancyba. A környező dombokról a városközpontba tartva talán csalódást okoz a sok modern épület látványa. Az is érezhető, hogy itt, egy viszonylag szűk területen rengeteg ember él. És valóban, ez Franciaország egyik legsűrűbben lakott városövezete, félmillió ember otthona.
Maga Nancy ’csak’ 140.000 lakost számlál, és ehhez jön még 52.000 főiskolás, egyetemista. Ez ad fiatalosságot és lendületet az utcaképnek, amely a központ felé tartva egyre jobban megmutatja Nancy sajátos arcát, a francia földön ritka késő barokk és a nagyon is jellemző neoklasszikus építészeti formákban.
Minden látogató a Place Stanislasra tart. A tér lenyűgöző palotái csodásan ragyognak kívül, és csodákat tartogatnak odabent is, méltán védi együttesüket az UNESCO világöröksége. Majd egy diadalívszerű kapu hívogat, melyen túl felsejlik a hercegi palota, és a hozzá vezető Place de la Carrière, ami valójában a palota hatalmas udvara.
Mindkét téren felsorolhatatlan számú látnivaló, jó, ha előre megtervezzük, mit nézünk meg ezekből alaposan, már csak a belépők árai miatt is. Akárhogy döntsünk, ha a palotával szemben állunk, tudnunk kell, hogy jobbra tartva egy városrésznyi romantikus parkban megpihenhetünk, ez a Parc de la Pépinière.
Kell egy kis szusszanás, mert a palota mögött bújik meg az óváros, amely – az eddigi jól megtervezett utakkal és terekkel ellentétben – középkori girbe-gurba utcákon át vezet olyan látványosságokhoz, amelyekhez itthon nem szokhattunk hozzá.
Mindenképp keressük meg a La Porte de la Craffe-ot, amely az egykori városfal egyik erődítménykapuja volt. Valóságos vár, három méter vastag, vöröstéglából készült falakkal. A kapun az 1336-os évszám szerepel, de a későbbi korok is formálták. Elnézve kerek tornyainak csúcsos tetejét, ismerősnek tűnik: nincs olyan hollywoodi mesefilm, amely ne merítene a Craffe stílusából, ezért olyan, mintha százszor láttuk volna már.
A később lebontott városfal kapui helyén most is állnak építmények, akár egynapos program is lehetne megtalálni és megcsodálni mindegyiket. Az Óváros minden nő számára izgalmas, mert kis boltjai olyan különleges minőségű termékeket árulnak, amelyek csak itt kaphatók.
És még mindig hátravan egy tér, amit látnunk kell. Ez a Cours Léopold, a maga 630 méteres hosszával Franciaország egyik legnagyobb tere. Az építészetileg túlnyomóan egyforma jegyben született házak között a legkülönbözőbb események váltják egymást – hol vidámpark, hol zenekarok, hol ünnepi gyűlések, hol fesztiválok töltik be a roppant térséget.
Itt kezdődtek évszázadok háborúi
Valami nagyon fontosat, világtörténelmi jelentőségű eseményt még meg kell említenünk, ami Nancy mostani területén zajlott le, s ez egy 1477-es csata. Az akkori Európa két komoly erejű hercegsége csapott össze, Lotaringia és Burgundia. Rendkívüli államférfiúi képességekkel megáldott hercegeik maguk is részt vettek az ütközetben, amelyben Lotaringiai René legyőzte Merész Károlyt, s a burgundi herceg elesett a harcmezőn.
A burgundi trónt Károly 19 éves lánya, Mária örökölte. A helyzetet kihasználva a franciák elfoglalták Burgundia három tartományát, ezért Mária – megmaradt birtokait védendő – a lehető legyorsabban férjhez ment a leendő német-római császárhoz, Habsburg Miksához. Így kerültek szembe németek és franciák, s ez a kezdete évszázadok háborúinak. Nancy legjelentősebb templomai ehhez a csatához kötődnek.
Verdun, a legszomorúbb városnevek egyike
A város Metztől nyugatra fekszik, a távolság úgy nyolcvan kilométer. Verdun, Metz és Toul városai püspöki székhely mivoltuk miatt játszottak fontos szerepet Lotaringiában. Kedves városka lenne, ha nem vetülne rá az első világháború borzalmainak emléke. Verdun a legvéresebb csaták színhelye volt, ahol több mint egymillió német és francia katona halt, illetve sebesült meg súlyosan, de más nemzetek harcosai is tízezrével fekszenek a temetőkben. A nagy emlékhelyeken százezerszám sorakoznak a sírok, és szintén százezrek összekeveredett maradványai a csontházakban.
A táj ma is ágyúgolyóktól lyukacsos, sok körzetbe még száz évvel a nagy háború után sem lehet bemenni, mert annyira veszélyes és szennyezett. Bármerre is induljon az ember Verdun tágabb környékén, minden centi erre az öldöklésre emlékeztet. Még láthatók a lövészárkok, és az egykori erődök többsége vezetéssel bejárható.
A legszívszorítóbb emlékhely mégis egy csűrben található (Romagna 14-18), ahol a tulajdonos Jean-Paul de Vries ömlesztve mutatja be, amit a csaták után a környéken találtak. Semmi sincs kifényesítve, megjegyzésekkel ellátva, csak végtelen sok sáros, rozsdás fegyver, egyenruhafoszlány és személyes tárgy özönében araszol az ember a fából készült épület helyiségei között.
Ha nem kegyeletsértő, azt mondhatjuk, Verdun közelében az egyetlen vidám hely a stenayi sörmúzeum, ahol igazán mindent megtudhatunk a sörkészítésről.
Lotaringia ilyen, fájdalmasan gazdag.
Még nincs hozzászólás