Fontosak a gyökerek
Azon kevesek közé tartozik, aki épp úgy néz ki élőben, mint a televízió képernyőjén. És pont olyan barátságos és közvetlen is, minek következtében a szálloda hallja és a fotózáshoz kinyitott tárgyaló közti 10 métert 20 perc alatt tesszük meg, mert Gundel Takács Gábor türelme láthatóan végtelen.
RIDIKÜL MAGAZIN Mire ezek a sorok lapunkban megjelennek, Ön már „beköltözött” százezrek otthonába, hiszen a futball-világbajnokság egyik helyszíni tudósítója. Mennyi munka és hány év gyakorlat van egy ilyen könnyed, néhány poénnal, pár mondatos „kibeszéléssel” tarkított közvetítés mögött?
GUNDEL TAKÁCS GÁBOR Sok, de ez természetes. Minden mesterségre igaz, hogy ha jól csinálja az, aki műveli, egyszerűnek tűnik. Egy széket is milyen gyorsan összeüt egy asztalos, de csak próbáljuk meg utánacsinálni! Az életem közel felét sportközvetítéssel töltöttem. Az első sportélményem 8-10 éves koromban volt, s hiszem, hogy abból lesz jó sportújságíró, akiben van vonzalom a sport iránt, és fiatalkora óta nézi, műveli. Engem érdekel a foci. Így az európai játékosok jelentős részét láttam már játszani, sőt, mióta ilyen sok az úgynevezett idegenlégiós a kupacsapatoknál, a dél-amerikaiakat is könnyen felismerem, akár mez és szám nélkül is. Nehezebb a helyzet az ismeretlen csapatokkal. Meg is izzasztott például az előző vb-n az észak-koreai válogatott, akikről gyakorlatilag semmit nem lehet tudni, ellenben segítségként mindegyik játékosnak fekete volt a haja, természetesen ferde a szeme, s a nevüket sem volt egyszerű kiejteni. Vannak, persze, szakmai fogások, az ember igyekszik a bemelegítésen részt venni, s örül, ha számozott mezben vannak már a játékosok, megjegyzi az alkati különbségeket, a posztokat, s nagy segítség a mai divat is, amikor különböző rikító színű cipőkben rúgják a labdát. Probléma akkor adódik, ha esik az eső, és egy idő után mindenki egyforma a sártól és a fejére tapadó hajtól. Rémálom volt, emlékszem, amikor 1998-ban a román válogatott bejutott a vb-n a legjobb nyolc közé, s ennek annyira örültek, hogy a játékosok aranyszínűre festették a hajukat. Mindegyik. Ezzel felismerhetetlenné vált a csapat. Az egyik tizenhatos magasságában volt az én kommentátori állásom, és felém sütött a nap. A pálya másik fele egy merő káprázat volt, láttam tizenegy aranyfejű románt, akinek a felém eső része fekete volt... Sírtam a végén. Az életbenmaradási ösztönöm mondatta velem, hogy hál'istennek, amikor kiestek.
RM De ha vége a mérkőzésnek, akkor lehet kicsit lazítani. Bulizni.
GTG Brazíliában, az első négy hétben aligha. Nem lesz egymás után két meccs, amit ugyanabban a városban játszanának. Mérkőzés után rohanás a reptérre, várakozás, repülés, új város, új szálloda – nem akarom sajnáltatni magam, mert szeretem a munkámat, örömmel utazom a vb-re, de az első hetek valóban fárasztóak lesznek. Az utolsó héten már lesz 2-3 nap a mérkőzések között, lehet kicsit várost nézni, ismerkedni a kollégákkal. Akik nem lesznek kevesen, hiszen országonként több kommentátor jön (mi is négyen leszünk), és kb. 150 ország képviselteti magát. Ez mintegy 700-800 főt jelent. Egész népvándorlás ez stadionról stadionra, s most csak a televíziós munkatársakról beszéltem!
RM 2006-ban egy internetes portál felmérése szerint Ön volt a legnépszerűbb televíziós személyiség. Ez most sincs másképpen, pedig közben eltelt nyolc év. Manapság a médiában nehéz ilyen hosszan megőrizni a nézők szeretetét.
GTG Jólesik, de ez természetesen nem cél, hanem következmény. Ha az ember becsületesen végzi a dolgát, nem sajnálja a munkát, és még a televíziós csatornája is jó műsorokat csúnya kifejezéssel – tesz alája, akkor népszerű marad. Persze, egy csipetnyi szerencse is jól jön. Amikor annak idején elkezdtem a sportosztályon dolgozni, azt mondták a nagy öregek, hogy csak óvatosan, itt nehéz előrejutni. A néző egy rossz szófordulat után hamar rásüti a kommentárorra, hogy na, ki ez a hülye, de évek telnek el, amíg egy nevet azért jegyez meg, mert értelmesnek tartja a szpíkert. Tehát éveken keresztül tisztességesen meg kell oldani a feladatot, mérkőzést mérkőzés, versenyt verseny után, s eltelik négy-öt esztendő, mire az ember hangja ismerősen cseng a nézők számára, s ő is kialakítja a saját televíziós személyiségét.
Én éppen ennek a bizonyos négy-öt évnek a végén jártam, amikor felkértek a Játék határok nélkül című vetélkedő vezetésére. Nekem ez volt a szerencsém, a kiugrási lehetőség, ekkor ismertek meg a nézők. Rájöttem, hogy ezt nem azon a visszafogott, háttérbe húzódó módon kell megoldani, ahogy a Telesportban felkonferáltam mondjuk a röplabdát. Ez egy show, felvállalhatom a humoromat, hozzáadhatom a takarékon pislákoló színészi képességeimet. Ebben a műsorsorozatban született meg az én televíziós egyéniségem, ami nyilván visszahat a sportközvetítéseimre is.
RM Biztosan örül neki, hogy a népszerű vetélkedő visszatér. Ön válogathat a műsorok között, kikérik a véleményét?
GTG A következő! című vetélkedő esetében megkérdeztek. Ezt részben a cég vezetőinek köszönhetem, részben pedig annak, hogy összeszokott csapattal dolgozom, ez a negyedik vetélkedő, amit együtt készítünk, valóságos szakértői lettünk már ennek a műsorfajtának. A következő!-t korábban Spanyolországban játszották, de nagyon másképpen, mint mi. Tudtuk, hogy tetszik nekünk ez a műsor, de abban a formában, ahogyan ott ment, azzal a déli temperamentummal itt, Magyarországon nem működne. Rengeteget énekeltek, táncoltak, mediterrán dili volt. Nálunk nem lehet rábeszélni egy 120 kilós középkorú férfit, hogy táncolva jöjjön be, míg a spanyoloknál mi sem volt természetesebb, mint hogy roptak egyet a műsorvezetővel. Jócskán szelídítettünk a show-n, viszont ennek láttán a holland tulajdonos azt mondta, hogy na, ebben a formában Európa többi részén is el lehet majd adni. A műsor elég sikeres, így talán máskor is megkérdezik a véleményemet. Ami, persze, nemcsak öröm, hanem azt is mutatja, hogy milyen sok évet töltöttem már el a televízióban. Amikor fiatal riporter voltam, és elkészítettem egy interjút, a kérdéseimet kivágta a szerkesztő belőle, mert azt mondta, egyrészt a válaszokból összeáll a rövid anyag lényege, másrészt „ahhoz már Vitraynak kell lenni”, hogy a néző a kérdező véleményére is kíváncsi legyen. Ehhez nevet kell szerezni. „Majd ha leszel valaki, akkor már benne hagyhatod a kérdéseidet, akkor már számít, hogyan és mit kérdezel.”
RM A szigorú kolléga ma már biztosan nem vágná ki a kérdéseit. A felesége hogyan viseli az Ön tartós népszerűségét? Ő civilként nyilván nincs hozzászokva a szerepléshez.
GTG A feleségem valóban „civil”, fogorvos, ismeretségünk pedig gyerekkori, mert az apáink ismerték egymást. A mi szorosabb kapcsolatunk hamarabb kezdődött, mint az én tévés karrierem, így együtt tanultuk meg, mivel jár az, ha az embert felismerik az utcán.
RM Nemcsak foglalkozása, hanem felmenői révén is ismert a neve. A Gundel név mire kötelez?
GTG Felelősséget érez az ember, különösen most, hogy hungarikum lett Gundel Károly gasztronómiai és vendéglátó-ipari öröksége és a Gundel étterem. Eddig sem volt cél lerombolni a név méltóságát, de most már kétszer is meg kell gondolni, hol és mit beszél az ember. Méltónak kell lenni azokhoz az emberekhez, akik ilyen örökséget hagytak ránk. Ezt a tiszteletet egyébként én mindig éreztem. Három gyerekem van, de amíg picik voltak, nem vittem el őket a Gundelbe. Kivártam a pillanatot, amikor úgy véltem, hogy már átérzik a családhoz tartozás jelentőségét. Érdekes volt velük körbemenni, megnézni a képeket, beszélgetni arról vacsora közben, hogy ez az egész, ami körülveszi őket, az ő történetük is. Többször találkoztak a Gundel család tagjaival, de mi olyan sokan vagyunk dédapámnak tizenhárom gyereke volt, nagyapámnak öt, édesanyámnak három, és nekem is ennyi. Egy nagyobb kempingre van szükségünk, ha összegyűlik a család. Fontosak a gyökerek, ezért fontos a család és a múltja. Az egyik nagyapám erdélyi, ráadásul különleges, érdekes ember volt, Kolozsvárról került Magyarországra, itt az Operaház magánénekese lett a 20. század első felében. Pár évvel ezelőtt elmentünk Erdélybe a gyerekekkel, s Tövisen, a temetőben, a fejfák között kutakodva érdekes élmény volt, hogy megtaláltuk a családtagjai révén az ő vezetéknevét is egy fejfán.
RM Van ideje a gyerekeire?
GTG E téren szigorúak a nézeteim. Ha az ember gyereket vállal, nem áldozhatja be a papa vagy a mama karrierjéért. Láttam nagyon szép, híres életpályákat, ahol a gyerek elkallódott, mert nem jutott rá idő. Ez felelőtlenség. Szerintem gyereket nevelni sok együttléttel és beszélgetéssel lehet, ez az elvem. Érden lakunk, életünk szerves része volt, hogy gyerekeket hozni-vinni kell – különórákra, zeneórára, sportra –, azután ez az évek során, ahogy nőttek, megváltozott. De a beszélgetések maradtak és a kapcsolatunk most is szoros. Külön öröm számomra, hogy feleségemmel is mindig tudtunk egy kis időt szakítani újabb és újabb közös kikapcsolódásra. Szükség van arra, hogy legyenek közös élmények, úgy nem működik, hogy hősiesen felnevelünk néhány gyereket, aztán húsz év múlva egymásra nézünk: hogy hú, te ki vagy, én ki vagyok, mi közünk van egymáshoz? Nem lehet, hogy csak szolgáltassunk, időt kell szánni egymásra. A gyerekek ettől nem sérülnek, lám nálunk is szépen felnőttek. Ebben az évben még az is előfordult, hogy egy este egymásra néztünk a feleségemmel, s vacsora után elmentünk moziba. Hétköznap! Sőt, idén, mivel ő negyvenöt én pedig ötven éves leszek, kettesben megyünk nyaralni. Mondtam a gyerekeknek, mehetnek bárhova a nyáron, de Szardínián nem bukkanhatnak fel ebben a kéthétben! Van abban igazság, hogy az élet akkor kezdődik, amikor kirepülnek a gyerekek és megdöglik a kutya.
RM Kirepülnek, persze, de azért jó, ha hazajárnak. Ők hogyan viselik édesapjuk népszerűségét?
GTG Természetesen. A nagyfiam, aki most húsz éves, nyolc évesen azt mondta, nem szeretné, ha lefényképeznék és betennék az újságba. Kérdeztem: bántottak az iskolában? Azt mondta, nem, csak hagyják őt békén. Tiszteletben tartjuk azóta is a kívánságát. Nem közszereplők a gyerekek, nekem tudomásul kell ezt vennem.
RM Itthon maradnak?
GTG Szeretném, ha mennének, utaznának, világot látnának, de csak két-három évig. Tanuljanak nyelvet, lássák, hogy más országok hogyan működnek, hogy máshol hogyan élnek. De mondtam nekik, amikor erről beszélgettünk, hogy ha elmennek, „nem fognak az utcán találkozni senkivel”. Értem ezalatt azt, hogy azokkal, akik az ember természetes környezetéhez tartoznak gyerekkorától. Én olyan sok ismerősbe botlom az utcán, beszélgetek a szomszéddal, barátokkal, munkatársakkal. Van valami oka annak, hogy ide születtünk.
Még nincs hozzászólás