Figuratár
Még csak a kertkapunál járok, de már hallom az ismerősen bársonyos hangot, ami befelé invitál a házba. Annie Girardot, itt?! Most sajnálom csak igazán, hogy ez nem egy "hangos újság", mert akkor egy sort sem kellene leírnom, hogy kihez is tartok. Vagy nem is Girardot, hanem Ellie Ewing? Hát persze, hogy ő az - magyar hangja: Dallos Szilvia.
Az ajtóban előkerül Szimat is, a testi fölényét egyáltalán nem titkoló németjuhász eb, aki sztentori magasságon ugatva közli velem, hogy ugye tudom, hogy ennek a háznak ő az ura? Én engedélyt kérek meghunyászkodni, mire ő vállalva a szobafogságot, néhány órára átengedi nekem a gazdáját.
Letagadhatatlanul művészlakásban járunk, ahol minden egyes négyzetcentiméter arról árulkodik, hogy szíve minden melegével rakta azt össze két egymásért rajongó ember, Dallos Szilvia színésznő és filmrendező férje, Lestár János.
DALLOS SZILVIA: Itt mindent házilagos kivitelezésben csináltunk Jánoskával. Amikor megkapta a Balázs Béla-díjat, éppen meszes gödröt ásott és hatalmas hólyagok voltak a kezén. Nekiálltam kezelni, mert tudtam, hogy valakivel kezet kell majd fognia, és azt így nem lehet. Jánoska hat éve ment el…
RM: Hogyan találtak egymásra?
DSZ: Borzasztóan csinos pasas volt, és rendkívül művelt, szóval maga a csoda. A színművészetis lányok mind bele voltak esve. 1953 novemberében hatalmas volt az izgalom a főiskolán, mert jött az angol – magyar meccs, a legendás 6:3, és Simon Zsuzsa, az akkori igazgató úgy döntött, hogy nem lesz tanítás, hanem együtt meghallgatjuk a közvetítést.
Tele volt a terem, és már csak mellettem volt egy üres szék, a fickó megérkezett és leült mellém. Először semmi különös nem történt, aztán jött az első gól, és mindenki üvöltött a boldogságtól. A második gólnál már egymás nyakába ugrottunk, és így gólról gólra egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
A meccs végén pedig meghívott a Bástyába csülköt enni, neki akkor már volt pénze, mert ösztöndíjas volt. És attól kezdve, ha találkoztunk a Vas utcában a lépcsőn, mindig megkérdezte, hogy na, hogy megy a tanulás?
Lassan - lassan egymás mellé sodort minket az élet, bár a menzán mindig elültettek mellőle, mert én nem szerettem enni, és akkor jött a menzás Marika néni, hogy üljek már arrébb, mert elveszem az étvágyát. De hiába, mert János utánam jött. Aztán egyszer azt mondta, hogy ő úgy szeretné leélni az életét, hogy ott legyek mellette.
RM: Volt romantikus lánykérés is?
DSZ: János Vácon forgatott egy vizsgafilmet, – akkor még nem vallotta be, hogy mi a terve – és kikért engem a főszerepre. Annyi volt a dolgom, hogy szőke lányként sétáljak keresztül egy gyönyörű hullámzó búzamezőn, miközben a szél fújja a szoknyámat. Hát ezért kellett nekünk három napra Vácra mennünk és ott mondta meg, hogy szeret.
RM: Azért nem lehetett olyan könnyű erre a forgatásra kikérni, hiszen nem is színész szakra járt?
DSZ: Nem bizony, mert eredetileg táncrendező szakra vettek fel, oda is akartam menni. Benkő Gyula volt a színésztanárunk, és ő vitt fel a Simon Zsuzsához, hogy mi lenne, ha én átmennék a színészszakra? De én maradni akartam a táncrendezőin, és mellette kezdtem el átjárni a beszédórákra, vagy például Básti Lajos színészmesterség óráira.
Ja és közben meg jártam a balettintézetbe is négy évig, mint balettmesternő tanonc.
RM: Van egy olyan érzésem, hogy nem volt egy sarokban ülős kislány?
DSZ: A mamám mindent kipróbált, hogy lekösse az energiáimat. Olyan 3-4 éves lehettem, akkoriban jegyrendszer volt és mi a Parragh bácsi vegyesboltjába jártunk vásárolni. Ő mondogatta mindig nekem, hogy kicsikém, akkor kapsz kenyeret, ha táncolsz. Ő pedig egy szelettel többet is adott, mint ami járt nekünk. Hát valahol itt kezdődött az én táncimádatom.
Aztán a mamám elvitt a Fini nénihez, Feleki Kamillka feleségéhez szteppelni és akrobatikát tanulni. A mama csak annyit szeretett volna, hogy jól fárasszák ki a gyerekeket, de szerencsére jó felé vitt el, a tánc felé és ez bejött.
RM: Mégsem lett semmi a táncrendezésből, és a balettmesterségből. Miért engedte el viszonylag könnyen ezt a ’szerelmet’?
DSZ: Egy évig még tanítottam balettet, de már nem érdekelt annyira, valahogy kevés volt. Szép lassan erősödött bennem a színészet utáni vágy.
RM: Aztán megint történt valami, ami összekuszálta a szálakat…
DSZ: Már az egri Gárdonyi Géza Színház tagja voltam, amikor jött nekem egy diszpozíciós cédula, hogy jelenjek meg hétfőn a Pannónia Filmstúdióban próba meghallgatásra. Hát elájultam, életemben nem láttam még ilyen cédulát.
Hazajöttem és mondtam anyunak, hogy én nem megyek el, azt sem tudom mi az a szinkron, most mit szerezzek be magamnak egy bukást? Ő meg azt mondta, hogy fiam, ha hívnak, akkor mész. De hát azt sem tudom, hogy mi az a Pannónia, meg az a Vörös hadsereg útja 64, én nem megyek! Hívott egy taxit, és azt mondta, hogy ha már ezt akartad csinálni, akkor csináld!
RM: Ezek szerint a mama és a papa nem lelkesedett a színésznőségért?
DSZ: Hát a táncot már elfogadták valahogy, de a színészségtől féltettek, mi lesz, ha elromlik ez a gyerek?
RM: Szóval jött a taxi és irány a Pannónia…
DSZ: Egy nagy büfében találtam magamat, legalább harminc hasonló korú színésznővel. Kérdeztem, hogy ők mire jöttek? Hát a Rocco és fivéreiben az Annie Girardot-ra keresnek hangot. Mit keresnek? Hangot? Igen, te még nem szinkronizáltál? Nem, és mit kell csinálni? Hát megy a kép és meg kell próbálni rámondani a szöveget.
Az első kísérlet után jött a hangmérnök, hogy menjek közelebb a mikrofonhoz, a rendező meg hogy legyek szenvedélyesebb, én meg ott álltam a kezemben egy soha nem látott szöveggel. És nem elég hogy el sem bírom olvasni, még mondjam is, meg legyek szenvedélyes?
Semmire nem emlékszem, hogy mi történt, csak imádkoztam, hogy legyek már túl rajta, úgyse hívnak soha többet.
RM: És akkor visszament Egerbe?
DSZ: Igen, de jött egy újabb cédula a következő hétfőre, és akkor már csak ketten voltunk ott a szerepre. Az egyik tekercset ő mondta, a másikat én, aztán vége lett és menekültem az ajtóhoz, hogy ne kelljen nekem azt mondaniuk, hogy jó, majd értesítjük. Mert ez a legrosszabb mondat, amit egy színész kaphat, mert pontosan tudja, hogy nem fogják. Úgy kiabált utánam a rendező, hogy ne menjen el, maga fogja csinálni!
RM: Ha már a szinkronszerepeknél tartunk, Ellie Ewingot nem kezdte egy idő után unni?
DSZ: Hát én az elején untam, mert Barbara Bel Geddesnek nem volt valami izgalmas a szerepe, mindig olyan jó volt, mindig mindent megoldott. És akkor egyszer csak belendült a figura, és kezdett vele történni egy csomó minden, amit már szívesen csináltam. Úgyhogy a végére nagyon megszerettük egymást!
RM: És amikor ment a sorozat és bement egy közértbe…
DSZ: Hát, ha az ember nem akarta, hogy felismerjék, akkor felvett egy nagy kalapot meg egy napszemüveget…
RM: De aztán megszólalt…
DSZ: Arra nem lehet napszemüveget felvenni, a hangodra. Az mondjuk nem esett jól, amikor éjszaka felhívtak, hogy drága Ellie segítsen, és az illető elmesélte a családi problémáját. Azt gondolta, hogy én meg tudom oldani, mert a Dallasban olyan jó ember vagyok. Hiába mondtam neki, hogy én Dallos Szilvia vagyok, és csak a hangomat adom oda, az nem az én életem.
RM: Mikor kezdett el írni?
DSZ: Már a főiskolán, mert kezdett érdekelni, hogy az emberek hogyan beszélnek, hogyan mozognak és meg akartam ezeket az élményeket őrizni. Aztán már az érdekelt, hogy két ember egy találkozás után hogyan megy tovább az utcán és elkezdtem kitalálni a sorsukat.
Rájöttem, hogy ezt le kell írnom egy füzetbe, az volt a neve, hogy figuratár. Gondoltam, ha majd egyszer nagy színész leszek, milyen jól fog ez jönni, mert valami egyénit tudok majd belőle csinálni a színpadon.
RM: Megvan még?
DSZ: Hát ettől tudok én megőrülni, mert nincsen, valamelyik költözködésnél elveszítettem. Pedig vele kezdődött az írói pályám a Magyar Rádióban. Egyszer Sipos Tamás dramaturggal beszélgettünk és előttem volt a füzet, megkérdezte, hogy ez micsoda? Elmeséltem neki, hogy miket gyűjtök össze benne.
Beleolvashatok? Hát persze, ezek olyan kis semmiségek. Elolvasott egy megírt valamit, és azt kérdezte, hogy Szilvia, maga tudja, hogy ez egy novella? Hát így kezdődött, a rádiósok megtanítottak dramatizálni, jöttek a rádiójátékok, aztán a könyvek és a színdarabok. Éjszaka írtam, nappal pedig játszottam.
RM: A búzamezős, szökellős főiskolai vizsgafilm után dolgoztak valaha együtt a férjével?
DSZ: Nem, soha. Mondtam Jánoskának, és ezt ő akceptálta, hogy nem szeretnék a filmjeidben benne lenni, nehogy kitegyük magunkat annak, hogy azért kaptam meg ezt vagy azt a szerepet, mert filmrendező a férjem.
RM: Úgy hallom kintről, hogy Szimat lassan kezdi visszakövetelni a gazdáját…
DSZ: Szimat hathetes korában került hozzánk, és már éppen összeszoktunk, készültünk a kutyavizsgára, amikor egy éjszaka ki akart menni, de én csodálkoztam rajta, mert már nagyon régen nem volt ilyen. Kint gyönyörűen esett a hó, ott állok pongyolában, és akkor azt látom, hogy Szimat valamit kihány.
Aztán visszajövünk, de nem jön fel velem az emeletre, hanem megint odamegy az ajtóhoz. Újra kimegyünk, visszajövünk, és a kutya a következő pillanatban deréktól megbénul. De hiszen még csak két és fél éves! Többet nem állt fel, csak sírt, én meg őrjöngtem. Egy hónap múlva operálták meg, amikor rájöttek, hogy fejlődés közben egy ideg beszorult a csigolyái közé és az bénította meg. Egy éven át vigyáztam rá, szeretgettem, és teljesen meggyógyult, mert hittem benne…
RM: Hát a tekintélyes fellépését nézve, eléggé a topon kell lennie mellette!
DSZ: Kell bizony! Minden reggel korán kelek, és tornázom, hogy edzésben legyek, amikor kiviszem sétálni…
Még nincs hozzászólás