Férfiak ridiküllel
Társadalmunk egyik íratlan szabálya szerint a férfimagazinokat férfiaknak, a női magazinokat pedig nőknek szánják. Az íratlan szabályok sajátossága, hogy egyrészt nem lehet betartatni őket, másrészt nem biztos, hogy igazak.
Valami mégis azt súgja nekem, hogy a nőket nem érdeklik az autókkal, futballal, autószerelő műhelyek falára illő, lengén öltözött hölgyekkel teli újságok: mert mit is találhatnának bennük? Még a végén azt gondolnák, hogy sekélyesebbek vagyunk, mint egy török szappanopera.
Ellenben tudom, hogy a jelenség fordítottja létezik. Én például rendszeresen végiglapozom a párom által minden hónapban beszerzett női magazinokat. Nem pusztán a szakmai kíváncsiság hajt, hanem valami egészen más. Meggyőződésem ugyanis, hogy a női magazinokban található tartalom segíthet, ha nem is megérteni, legalább közelebb jutni a női lélekhez. És pontosan ezért érdemes nézni a Ridikült is.
Mi, férfiak, ugyanis egymás között sohasem lelkizünk, ezért hiányzik a férfimagazinokból például a párkapcsolati rovat. A nőkkel kapcsolatos tartalom vagy vizuális, vagy a szexről szól. Pedig több is érdekel minket, igaz, egymás közt ezt nem nagyon valljuk be, de ezért kapcsolunk például a Ridikülre, és ezért vesszük kézbe a nyomtatott verzióját.
A látszat ellenére ugyanis nekünk is van lelkünk.
Nem kell a szomszédba mennem, hogy felhozzak egy példát. A közhely most indokolt: tényleg nem kell a szomszédba mennem, elég a családi házig, édesapám ugyanis Ridikül-rajongó. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a nappali Ridikül-címlapokkal van kitapétázva, vagy hogy feminin lélek lenne, mert nem az (motorozik, és van bőrkabátja is), de nyugdíjasként a megfelelő időben édesanyámmal együtt (igen, édesanyám is nézi, de hát ő nő, úgy meg nincs akkora hírértéke) bekapcsolják a tévét, és megnézik a műsort.
Meg is beszélik, végigkommentálják, mert van mit megbeszélni, és van mit kommentálni.
Nem egy köztörvényes, elítélt adócsaló hisztériáit, nem egy hotelbe zárt csoport agyzsibbasztó altesti mesterkedéseit, nem úgynevezett celebek önmagukat és a nézőket is lealacsonyító ripacskodásait nézik.
Az a típusú műsor, ami a Ridikül immár négyszáz adáson keresztül, hiánycikk a hazai csatornákon. Nők, férfiak, feleségek, férjek, édesapák, édesanyák, dolgozó, problémákkal küzdő, olykor esendő, mégis példaképnek tekinthető egyéniségek tűnnek fel napról napra a képernyőn, és emberi nyelven, mindenki számára érthető témákról beszélnek.
Annyira egyszerű ez a recept, mégis hosszú évek óta nem volt hasonló a hazai televíziózásban. De minek is mondom ezt el? Nem fogná ezt a lapot a kezében, ha ön – legyen akár nő, akár férfi – nem volna ezzel ugyanolyan pontosan tisztában, mint én.
Még nincs hozzászólás