Félrenézésből jeles?

2014. május 20. | Írta: Medvedt Yvette

Valljuk be nyugodtan, legalább saját magunknak: legalább egyszer előfordult, hogy nem akartunk észrevenni egy segítségre szoruló idegent. Mi történt velünk, hogy elveszítettük a másokra való odafigyelés képességét?

Aztán tessék, a nagyváros zajában egyszer csak feltűnik egy önkéntes csapat, akik meglapogatják az ember vállát, hogy nyugi, a „hősség” tanulható.

Nem valamilyen superman-képzésről van szó, hanem arról, hogy merjünk kiállni és tenni másokért a mindennapokban. Szóval bárkiből lehet hétköznapi hős, csak jó lenne tudni, hogyan is fogjunk hozzá. Hát épp erről szól az úgynevezett „Heroic Imagination Project”, melynek kitalálója az amerikai Zimbardo professzor. Orosz Gábor, a magyar Hősök tere kezdeményezés szociálpszichológusa szerint a professzor olyan lenyűgözően integrálja az elméleti tudást a hétköznapokra, olyan egyszerű és világos válaszokat ad problémás helyzetekre, hogy az embernek heuréka-érzése támad.

Orosz Gábor azt mondja, olyan hősökre van szüksége a világnak, akik magukra is tudnak vigyázni, hogy sokáig segíthessenek másoknak. Szóval ha csak úgy impulzívan beugrunk a metrósínek közé, hogy kimentsünk valakit onnan, mindketten bajba kerülhetünk. Ha megnyomnánk ilyenkor az állj! gombot, akkor több esélyünk lenne rá, hogy végiggondoljuk, milyen lehetőségeink vannak egyáltalában.

A szociálpszichológus egyébként semmit sem bízott a véletlenre. Az elmélet síkjáról átlépett a gyakorlati tapasztalás terepére, és „beleviselkedte” magát egy budapesti utcai helyzetbe.

„… ahogy lefeküdtem a földre, azonnal megéreztem a lépcső szagát”

„Amikor kifeküdtem az utcára, rögtön felgyorsult a szívverésem. Eltelt néhány perc, és nem értettem: mi a francért nem állnak meg az emberek? – mondja Orosz Gábor szociálpszichológus, egyetemi adjunktus. – Aztán meg azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mi lenne a jó: ha megállnának, vagy ha nem? Mit mondok majd nekik? Hogy ez itt most egy kísérlet? Iszonyú bizonytalan voltam, és fáztam, még február volt. Érdekes, hogy már ahhoz képest is másként viselkednek az emberek, hogyha egy padra fekszünk le, vagy mondjuk a metrólépcsőre. Az már jobban kiveri a biztosítékot, hogy hoppá, itt valami baj van. A pad mellett simán elmennek, á, biztos csak fáradt, vagy másnapos. Ez valahogy úgy működik, hogy ha odamegyek segíteni, akkor én kerülök a reflektorfénybe, mindenki engem fog nézni, amit nem annyira szeretünk. De ha mégis odamegyek, akkor automatikusan másik három ember is oda fog jönni, és akkor már az lesz a norma. Csak elsőnek nehéz lenni, pedig épp ez a lényeg, hogy legyél te az.”

„Nem arról van szó, hogy rossz emberek vagyunk..."

A Hősök tere program egyik motorja és megálmodója a mániákusan közösségeket építő Orosz Györgyi. Évekkel ezelőtt szalonesteket kezdett szervezni a lakásán, s egy alkalommal az amerikai Philip Zimbardo professzort hívta beszélgetőtársul, akit már egy ideje a „hogyan leszünk rosszak" helyett a „hogyan legyünk jók" foglalkoztatott.

„A találkozás Zimbardóval nagy hatással volt rám, mert kiderült, hogy van kulcs ezekhez az »úgysem rám van szükség, nem az én dolgom« helyzetekhez, csak meg kell tanulnunk használni – mondja Orosz Györgyi, közösségépítő, kommunikációs tanácsadó. – A kezdetek kezdetén még belénk van kódolva a segítő szándék, csak később leszokunk, leszoktatnak róla. Mondok példát erre. Egy parkolóban rosszul lett egy várandós kismama, de nem ment oda hozzá senki. A kétéves kisfia viszont ösztönösen felismerte a helyzetet, hogy baj van, és odaszaladt egy árushoz, hogy segítséget kérjen. Szóval ez a kissrác nem szenvedett önbizalomhiányban, még nem rontották el. És akkor beugrott egy saját élményem is: hatéves lehettem, amikor leküldtek vásárolni a boltba, és útközben kiraboltak. Nekem sem segített senki. Kell ennél több személyes motiváció? Nem arról van szó, hogy rossz emberek vagyunk, csak nem vesszük észre a helyzetet, hogy tehetnénk másokért.”

„Mindenki mást látunk, de magunkat nem”

Szervét Tibort már első találkozásukkor „bevonzotta” a professzor, aki 81 éves fejjel szaladgál a világban, és újra meg újra kiáll elmondani, milyen egyszerű lépésekben lehet a belső forradalmat megcsinálni. A színésznek ez annyira bejött, hogy este hazafelé menet nekiállt felállítani a felborogatott kukákat az utcán. És ez valahogy olyan jó érzés volt.

„Nagyon nehéz túljutni a saját önzésünkön. Szinte mind úgy vagyunk nevelve, hogy a saját érdekeink vezéreljenek – mondja Szervét Tibor színművész, a Hősök tere nagykövete. – Nekem is bőven van adósságom. Amikor nekiálltam a saját gyarlóságaimmal szembenézni, ez volt az egyik első megdöbbenésem. Atyaég, mennyi önzés lapul bennem! Kevesek vannak, akik valamilyen közösség vagy szerencsés otthoni sugallat hatására úgy nőnek fel, hogy evidenciának tekintik a másokért való cselekvést. Én voltam már a pozitív oldalon, akinek segítettek. Egy téli éjszakán defektet kaptam, és éjjel fél háromkor megpróbáltam kereket cserélni. Levettem a kereket, majd a kocsi hátrazuhant, mert rosszul raktam fel az emelőt. Matt helyzet volt, fél kézzel fel kellett volna emelni az autó hátsó felét, fél kézzel felrakni a kereket, és, ugye, mind a kettő már önmagában is macerás. Egyszer csak az Úr elküldte hozzám két angyalát: két nagydarab pasas jött arra a teljesen kihalt városban, egy fekete Zsigulival, a semmiből. Kiszálltak a kocsijukból, és azt kérdezték: na, mi van, haver?  Aztán két perc alatt felrakták a kereket, és megveregették a vállamat. Mondhatom, elég bambán álltam ott… Nagyon mélyen bennem maradt ez az élmény, és nemcsak azért, hogy milyen furcsa külsőt tudnak ölteni az Úr angyalai, hanem azért is, mert olyan evidens volt számukra, hogy ott áll egy ilyen béna legény, és segíteni kell neki. Azóta próbálom legyőzni a saját kapkodásomat, hogy mindig sietek, hogy rengeteg dolgom van, hogy ide szaladok, oda szaladok, mert ha néha sikerül valakinek akár csak egy pici dologban is segíteni, az nagyon jó érzés.”

Nos, erről szól a Hősök tere kezdeményezés – az általuk szervezett találkozók, akciók, beszélgetések, filmek –, hogy vegyük észre, amikor helyzet van. Hogy merjünk elsőnek kilépni a mindennapos közönyből, és tegyünk másokért, és ezzel, persze, magunkért is.

Az pedig, hogy a You Tube-on a „hőskeresők” Te mit tennél? című filmjére alig néhány hét alatt több mint 300 ezren kattintottak rá, azt jelzi, hogy a Hősök terén valami fontos dolog történik…

Címkék: város, empátia, hősök tere project, zimbardo professzor, segíteni, közöny